Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Zaligin: A művészetnek sok a dolga a földön
jelenségek megismeréséhez egyébként megvannak a maga sajátos eszközei, s megvan a maga sajátos nyelve is, amelyen a szóban forgó jelenségekről beszél. Emellett a szociológiának, mint minden tudománynak, egyetlen — szinte csak egyetlen — nyelve van, de legalábbis a szociológia nyelvei többé-kevésbé közel állnak •egymáshoz, s minél közelebb állnak egymáshoz, annál jobb. Az irodalom nyelve sokféle: függ a nemzetiségtől, a műfajtól, magától az Írótól vagy költőtől, mivelhogy minden írónak és költőnek más a hallása és a látása. S ez egyáltalán nem szubjektivizmus. Felmerül egy tény, továbbfejlődik a társadalmi folyamat, s a tényék-folyamatok objektív értelmezéséhez a maga sajátos művészi értékelésével az író is hozzájárul.- ♦ A családnak szentelt irodalmi műben az író természetesen óriási jelentőséget tulajdonított a nőnek, a nő belső világának. Az elmúlt történelem folyamán a nő mindig és mindenütt konzervatívabb volt a férfinél. Tekintet nélkül a történelmi megrázkódtatásokra, ő a hagyományok megőrzésére törekedett — mindenekelőtt a családi, de a családiakon kívül az erkölcsi, nemzetiéletmódbeli, vallási és egyéb hagyományokéra is. Korunkban a nő nagyon nehezen éli meg a családi szférából a társadalmi szférába való kivonulást. Nem készült fel rá eléggé, sok a behoznivalója. A társadalom, jóllehet számos házi kötelezettsége alól még nem mentette fel, egyre határozottabban magának követeli őt. A férfi anélkül formálódik jellemként, hogy ezt észrevenné: alávetve magát a társadalom befolyásának, esetleg lázadva e befolyás ellen. A nő viszont egy életen át tanul nő lenni, szüntelenül teremti magát. A többiekre ő sohasem akar hasonlítani — a többiek véleményére viszont mindig sokat ad. Az új életforma elsajátítása tehát különösen nehéz neki. Ki olvas minket, írókat? Jóval több nő, mint férfi. A férfiak közül főként a hivatásos kritikusok. Csakhogy mi nem a kritikusoknak írunk. Kik vannak többségben a hangversenytermek nézőterén? És a képtárakban? Ki énekel gyakrabban — no, nem a színpadon, nem a hallgatóknak vagy nézőknek, hanem önmagának, belső szükségletből? Kinek a nevetését hallani gyakrabban? Ki örül többet és ki szenved többet? S az emberi tevékenység mely területe számára lehet olyan érdekes a nő géniusza, mint éppen a szépirodalom számára? Hát ezért vélem én úgy, hogy a jelenkori irodalomból hiányzik a XX. század közepének „Anna Karenyinája” — a maga szociális ellentmondásaival, családi problémáival —, amely segítené a nőt abban, hogy kiterjessze géniuszát a társadalomra. A közösségnek szüksége van erre a géniuszra. Nagy szüksége. A társadalom már régen a tudományos, technikai, társadalmi felfedezések és tömeges kísérletek közegébe lépett. S ebben a közegben nem annyira a férfiúi, mint inkább a női géniusz tartja meg az embert a maga emberségében, a maga természetében, a maga hagyományaiban. A női géniuszról mindeddig keveset tudunk. Valószínűtlen azért is, mert ez a géniusz nem perszonifikálódott Newton, Shakespeare vagy Goya nevéhez mérhető nevekben, hanem felaprózódott a tömegben. Ám annál jelentősebb. Annál nagyobb hiba mellőzni, elvágni a horgonyokat, amelyek a maga emberi természetéhez kötik az embert. Az ilyen művet én nem egyszerű sorsregényként, hanem olyan regényként képzelem -el, amely egyszersmind az emberek jelenkori szükségleteit is visszatükrözné. Melyek ezek a szükségletek, a legfontosabbak, a legégetőbbek? Ismétlem: korunkban szerintem az emberek pozitív tapasztalatainak a megerősítése a legfontosabb. Gondoljunk csak bele, milyen óriási tapasztalatokra tett szert napjainkig az ember a létét képsző problémák terén! A tulajdon, a család, a nevelés, az egyén és a közösség problémája, az államiság, a szocializmus — az ember mindenről olyan tájékozott, mint soha ezelőtt. Tapasztalatát és bölcsességét azonban nem ritkán lebecsüli. A problémák persze az ellentmondások bonyolult csomópontjai, de ebből csak az következik, hogy a pozitív tapasztalatot nem lehet továbbra is mellőzni.