Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Zaligin: A művészetnek sok a dolga a földön
S itt a következő gondolat merül fel: az irodalomnak tehát pontosabbnak, ha figy tetszik, tudományszerűbbnek kell lennie, s ezzel semmit sem veszít, inkább nyer. Feles1- leges attól tartanunk, hogy a lírikusokat elnyelik a fizikusok. Egymás felé közeledésük csak hasznot hozhat — egyiküknek is, másikuknak is.- + ,. • i, Ha akarjuk, ha nem, a tudomány hamarosan megvilágítja előttünk a művészet titkait: ha nem is mindent, a legtöbbet. Ma még nem tudjuk, miért éppen olyan műfajok a sajátjai az irodalomnak, mint a regény, az elbeszélés, a novella, a karcolat, a líra, és miért nem jártak meggyőző eredményekkel azok a kísérletek, amelyek az említett műfajoknak valami mással való felcserélésére irányultak. Azt azonban, hogy miért és hogyan felelnek meg ezek a műfajok gondolkodásunk módjainak és a környező világ befogadásának, nagyon hamar megmagyarázza a tudomány. Az ismeretek gyarapodása nem kimeríti, hanem továbbfejleszti az emberi képességeket. Minél többet tud az ember, annál többet képes megtudni. Minél többet gondolkodik, annál többet és annál mélyrehatóbban tud gondolkodni. Minél többet és jobbat ír az író, árinál többet és Jobbat képes írni. Az új ismeretek új igényeket támasztanak az érzésekkel szemben, új esztétikai fogalmakat követelnek a világról. Természetlátásunk és a természet által kiváltott érzéseink például már ma sem ugyanolyanok, mint száz évvel ezelőtt voltak. A törvények, a logika világa mindig létezni fog, de létezni fog mellette az empirikus világ is, amelynek további létezésében egyesek már most kételkednek, s próbálják eltakarni ezt a világot a tudomány mindentlátó szeme elől. Mintha bizony megtörténhetnék, hogy a tudomány egyszer s mindenkorra elnyeli az empirizmust! De hiszen ez azt jelentené, hogy abban a pillanatban maga a tudomány is megszűnne, mivel az empirikus tények és a megfigyelések a tudomány számára is nélkülözhetetlenek, még az embertan területén is — mind az ember biológiájában, mind az emberi érzések és érzelmek tanulmányozásában. A tudósok felsorolják, mi mindenre képesek; azzal fenyegetőznek például, hogy megteremtik a nem csupán gondolkodni, hanem érezni is képes műembert. Hát legyen. De amiről nem tudnak, arról nem beszélnek a tudósok; pedig ez a nem-tudásuk mindig több lesz, mint a tudásuk. Az empirikus, ismeretlen, definíciókban nem „törvényesített” világ mindig több lesz a már megismertnél, s a művészetet, a művészet egyes műfajait és megnyilvánulásait sohasem falják fel a definíciók. A szigorúan tudományos fogalmak viszont, amilyen mondjuk az integrál vagy a differenciál, az irodalom objektumaivá válhatnak: a költők olyan verseket írhatnak róluk, amelyek új, a matematikusok számára ismeretlen értelmet és árnyalatot adhatnak nekik. S a kibernetikus gépekről ugyancsak versek születnek majd. A dolog úgy áll, hogy napjainkig mind a differenciál, mind az integrál — a kibernetikus gépről már nem is beszélve — a „magasabbrendű” és speciális, azaz a nem mindennapi szférába tartozó képzetek voltak. A humán műveltségű emberektől legalábbis távol álltak. És a költészt sem tudta megközelíteni őket. De lám, a magasabb mate matika behatol a lingvisztikába, mindennapi életünkbe, s ezáltal elveszíti a maga „megközelíthetetlenségét”, specifikus voltát. S ezek után miért ne énekelhetnék meg a költők a kibernetikát vagy az integrált? Végezetül, ha a tudomány tanítja az embert, az emberiség is tanítja a tudományt, a tudomány eme tanításában nem kis szerepet játszik a művészet. A tudományok sohasem falják fel a művészeteket. Az irodalom egyes műfajait ugyan birtokolhatják, de akkor az irodalom kétségtelenül új, a gépek számára ismeretlen műfajokat hoz létre. Igen, a művésztnek nagyon sok a dolga a földön, sok számára a bánat és az öröm, él és élnie kell tehát. Mindezek a gondolatok általánosak. De hát általánosságok nélkül nem lehetünk meg. tlyen az élet is: az egyetemes emberi feladatok és célok mellett ott vannak benne a te mindennapi dolgaid, gondjaid.