Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Zaligin: A művészetnek sok a dolga a földön
mazni őket önmagára, saját művészetére, s ebben a „sajátos” formában adja őket vissza a társadalomnak. Más dolog, hogy ezeket a törvényszerűségeket néha másutt keresik a fiatalok, és másutt az öregek. Bizonyára nem véletlen, hogy egyetlen vagy szinte egyetlen fiatal íré sem indul történelmi témájú műalkotásokkal. Ennek valószínűleg nem az az oka, hogy a történelem tanulmányozásához időre van szükség — hiszen a fiatal írók olyan műalkotásokkal állnak elő, amelyekhez ugyancsak ismeretek szükségeltetnek, ha nem is történelmiek. Az igazi ok, úgy tűnik, az, hogy a fiatal írót sohasem elégíti ki az „antedatált igazság”, még akkor sem, ha nem is olyan régi, csak tegnapi, s hogy bármely kép — a történelmi is — ezt a kérdést ébreszti fel benne: „És — én?”, hogy bármely idő — ama legtávolabbi is — ezt a problémát veti fel előtte: „No és az én jelenem?” Nem az általában vett igazságra, nem a történelmi igazságra van szüksége, hanem a saját, mai, életbevágó igazságára. Minden kornak megvannak a maga dalai. Néha ugyan még nem zengenek, csak hangzanak, s csupán hangfoszlányaikat hallva megpróbálod kitalálni: milyenek lehetnek? Ha hátranézek, nekem úgy tűnik, hogy a múlt század irodalma, sőt még századunk elejéé is, családirodalom volt. Nemcsak a Bovaryné, az Anna Karenyina és a Forsyte Saga — amelyeknek alapja egy családtörténet, a családi viszonyok és az adott család meg az emberiség viszonyai —, hanem még a Háború és béke is nevezhető „Háború és család”-nak. A mai ember élete jelentős mértékben társadalmi élet, messze túllépett a család keretein, önmagáról gondolkozván az ember akarva-akaratlanul a társadalomról gondolkozik, egyéni sorsa mind szorosabban kötődik a közösség sorsához: ha nem is az egész társadaloméhoz, legalábbis annak egy részééhez, bizonyos társadalmi rétegéhez, osztályéhoz. A családi elszigeteltség megszűnik. Ezt a folyamatot — megelőzve az eseményeket — már Balzac tükrözte: főként ő, noha az övéhez hasonló példát nem is keveset találunk. S a jelenkori irodalomnak, illetve íróknak az a része, amely minden lehetőt elkövet, hogy hősét — s hőse nyomában olvasóját is — kivezesse a társadalomból s egy „sajátos”, „független” világba zárja, csupán — megpróbálva ellenszegülni neki — igazolja ezt a folyamatot. A „független” hős kihalásra ítéltetett az irodalomban, mert arra ítéltetett az életben is. A „független” hős csupán az emberiség elleni lázadásában különbözik a többitől, de az emberek már éppen elegendő lázadást tapasztaltak önmaguk ellen, és közömbösek e lázadások iránt. A lázadás mint öncél ma semmi, s hogy valamivé válhassék, ahhoz célok kellenek: szociális, tudományos-technikai, esztétikai célok. A lázadás hordozója lehet az individuum, az individuum eszközei csupán a szavak és a gondolatok — a cél viszont már tetteket követel. Mivel minden tetthez szövetségesek kellenek, a céltudatos tett társadalmi kategóriává válik. A társadalom, még ha a szavak iránt közömbös is, a tettekre mindig reagál. Maga az irodalom — a saját erőivel — azonban képtelen elhárítani ezeket vagy azokat a társadalmi-történelmi eseményeket és folyamatokat: az irodalom c:upán mindenki másnál hamarabb megragadja, megmagyarázza őket, előrejelzi lehetséges következményeiket. S ami szerintem még szükségesebb: az irodalomnak meg kell találnia a jelenségek pozitív oldalait, s minden erejével ezeknek az oldalaknak a továbbfejlesztésére kell törekednie. A társadalmi folyamatok nem mentesek az irodalom befolyásától, de nem ez a befolyás határozza meg őket. Az irodalom nem szociológia, az irodalom csupán függ a szociológiától; a szociális
