Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - LÁTÓHATÁR - Szergej Zaligin: A művészetnek sok a dolga a földön
A MŰVÉSZETNEK SOK A DOLGA A FÖLDÖN Azt mondjuk, „irodalmi nemzedékváltás” — és érezzük, látjuk, milyen megdöbbentő gyorsasággal váltja fel irodalmunkban az egyik név és könyv a másikat, milyen hirtelen tűnnek el emlékezetünkből az új és a még újabb művek, akár jóindulatú, akár túlságosan is szigorú bírálatot kaptak a kritikától. A biológiai életkor meghosszabbodásáról beszélünk, s lám, a legtöbb könyv és író „érett kora” nem hosszabbodik, inkább rövidül. Sok íróról mondhatjuk-e vajon, hogy, elérve virágkorát, ebben az állapotban marad még huszonöt, harminc, negyven esztendeig? De hiszen ez szintén arról tanúskodik, hogy nem foglalkozunk kielégítően a fiatalokkal: ha a befutott író túl korán távozik a színről, ha műveiben még csak nem Is érinti a mai gyár, kolhoz, diákszálló emberi problémáit — ez azt jelenti, hogy mindezeket a feladatokat a még tapasztalatlan fiatalokra hárítja. Mi több: néha aztán még korholja is őket: rosszul írták meg, nem ismerik az életet! Gyakran már nagyon is határozottan osztjuk fel az irodalmat „fiatalra” és „öregre”, holott az irodalom mindig „fiatal” is meg „öreg” is. Az úgynevezett irodalmi folyamatot éppen az egyik név, téma, szüzsé, szemlélet feltűnése és a másik letűnése képezi. Persze, gyakran hasznos dolog, ha az egészet részenként tekintjük át, de nem kevésbé hasznos, ha megragadjuk mindazt, ami a részeket egyesíti, s mindenekelőtt megértjük, hol és miben egységesek a különböző irodalmi nemzedékek, hogyan s milyen élet- és alkotói problémákat vesz át az egyik nemzedék a másiktól. Ezért hát, amikor felkérnek: „Beszélgessen el a fiatalokkal”, én csupán egy lehetőséget látok: az irodalomról beszélni, arról, ami engem az irodalomban izgat és leköt, amiről meg vagyok győződve és amiben kételkedem, tekintet nélkül arra, hogy ki lesz a hallgatóm, nem gondolkozva azon, vajon ez a hallgató idősebb-e, fiatalabb-e nálam. Ha olvasás közben szórakozunk és nem gondolunk arra, milyen — idős vagy fiatal — író írta a könyvet, ha egyáltalán nem érzékeljük az író nemzedéki hovatartozását, az azt jelenti, hogy a könyv jó, s ez mindenképpen erény. Ebben az esetben, ha a szerző öreg Is, birtokában van az ifjúságnak, ha pedig fiatal, birtokában van az öregek bölcsességének. Rendkívül szomorú viszont, amikor a befutott, „kikristályosodott” író egyhangúvá válik, hasonlóvá a gömbhöz, amely bármily nagy is, mindig egyforma. Pedig váratlan híján igazi műalkotás nemigen létezik. Nem kevésbé bosszantó, ha a fiatal író túlságosan hosszú időre, sőt mindenkorra megreked saját „én”-jében, ha nem ragadja meg az emberi létezés törvényszerűségeit, ha nem törekszik e törvényszerűségek keresésére és feltárására. Mert akkor szögletes, sajátos — ha úgy tetszik, megismételhetetlen — lesz ugyan, ám mégiscsak magánjellegű. Megkérdezhetik tőlem: mit értek én a „törvényszerűségeken”? Tudni akarják! S én azt mondom: önök ezt nagyon is jól tudják! Hiszen az iskolákban is tanítják: a társadalmi, szociális, esztétikai fejlődés törvényeit. Más dolog, hogy az életkor előrehaladásával párhuzamosan az ismeretek is bővülnek. Talán nem kevésbé lényeges, hogy ezek az ismeretek nem maradnak meg iskolás ismereteknek, hanem a saját ismereteinkké válnak, hogy az ember megtanulja alkalSzergej Zaligin
