Irodalmi Szemle, 1984
1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)
vitted a bevérzett zászlót, s isten fiaként kiabáltad megölhetetlen lázad ... A mindentől rettegő: bátoroknak bátra. A teljes élet meggyújtott gyolcsába göngyölte be isten a szíved, fölemelve vigyed a szennyes levegőn át, tűzbe merült dobogása gyógyítsa a bénát, lángnyelv-falta dobolása siratót riasszon, égő dübörgéssel holtakat virrasszon, nyomában a némák megszólaljanak, halottaikból feltámadjanak a szavak: a kínnal visszanyeltek, az elzokogott, elkáromolt szavak, hogy feltámadjanak a meg nem születettek, akik csak azért nem lettek, mert a téboly történelem azt vinnyogta: — Nem!!! . .. Képeid közt riadtan, részegülten járok; megrettenek, felvidulok, állok a földre sújtó, szépséges GOND előtt: főbe lőtt Istenként, háttal áll a teremtésnek az Ember, mégis, holtan is meditál az elképesztő metszeten; s az EMBER LŰVAL — ó, istenem, mintha a felszabadult világegyetem ragyogna a képeden, a KASZÁT FENŐ sziklaarcú ismerős, e századi neandervölgyi ős; a MENEKÜLÖK, jaj, az otthont elhagyók: vár rájuk a szörnyű tarantellapók; irgalom, Uram, irgalom, süvíti az észveszejtő PAX-ATOM ... Gyula bácsi, járok lázas jelképeid között, s egyre az égő levegőbe ütközöm, kiterjesztett szárnyú, nyíl alakú madarak suhannak a lángoló ég alatt, áthúznak A FESTŐ PIETÁJÁ-n, szárnyalnak árván a fájdalmas arcú örök anya fölött, nekilendülnek izzó vággyal a nagy kerek égnek, hittel nekivágnak a könnyfakasztó fénynek; sétálgatok észveszejtő Napjaid között, s mint ki világra éppen most érkezett, elámulok, ki aggatott rézlemez-napokat az égre,
