Irodalmi Szemle, 1984

1984/9 - Kulcsár Ferenc: A felkiáltójeles ember (vers)

melyeknek gyönyörű fénye

átragyog a dolgos paraszt csontján,

átvilágít igáslovakon,

végigsuhan anyákon, hajadonokon,

sugarai beragyogják

AZ UTOLSÓ LEHETÖSÉG-et,

a hegesztőt, a jövőt, a gömöri öreg pásztort,

a görnyedő hátakat, nőkön a gyászfátyolt,

munkásőrökre, katonákra ömlik,

Dózsa népére fénye kötegekben omlik, a kivégzésre letérdeplő fölemelt kézzel e sugarakat ontó izzó Napig ér fel... Sétálgatok lázas jelképeid között: a Szemek, a Szemek... Az elüldözött s a szülőföldre újra megtért szemek mindenütt néznek, fénylenek, a mindent-látás terhes jegyeit viselik: figyelik

a jégtestű TECHNIKA ANGYALÁ-t, a Keresztről-Levett minden mozdulatát, a Nőt,

s ami őt figyeli folyton:

a kiterjesztett szárnyú hím-dögkeselyűt,

nézik a Szemek a holtakkal zsúfolt levegőt,

nézik a szeretőket, a küzdőket,

az emberiség sorsáról döntőket,

látják az EMBEREK-et A HEGYEN,

kik szívükbe markolva, agyukba tépve

véreznek, őrlődnek sötét éjeken,

meditálnak a Pofonegyszerű Kérdéseken:

emberi-e, állati-e a lét,

haladunk-e, avagy minden percünk tévedés;

a barlangfestő a kőkorszakban

tobzódott-e oly szellemi javakban,

mint mi ma,

kik tűnődhetünk:

kell-e ima,

használ-e az undok fegyver ellen,

nyílhat-e az ember szívében rózsa,

mit adott Krisztus; s hogy Jézus Krisztus óta

a Választás Szelleme

szabad-e, jaj, végtelen-e:

él-e a tömeg, s jogait tudja-e ...

Ö, szállnak, mint a darvak,

szállnak Elvek s Érák,

de ezek maradnak az örök problémák!

Tudom, valamit szólni kéne.

De gőgös vagyok és sírig büszke:

Elhamvad számon a szavak üszke,

Miket a lélek küld jel égve.

Kigyúl köre, s mint kráter-torok,