Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (5.)

a kiutat kereső és mutató új magyar regényre” van szüksége. 'És ha a kispolgári ifjak némelyikének lázadó kedve ezekben az években hamar alább is hagyott — ahogy Kovács Endre írta róluk a Korszakváltásban-, „az ember nem él meg lázadásból” —, Fábryt a lázadás élteti, az újat 'akarás magyarázza és menti hibáit, túlzásait is. Ez: a lázadás és könyörtelenség egyengeti a kisebbségi irodalom útját is a valóság, az emberközpontú irodalom felé.

Az irodalom dolgairól szólva Fábry 1926 végén is Stefan George szavait idézi: „... und Herr dér Zukunft, / wer sich wandeln kann” — ... és a jövő ura az, aki változni tud. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e, volt-e, lehet-e még valaha szlovenszkói irodalom, egyértelmű a tiltakozása: „nincs, nem volt, és ne legyen.” Későbbi írásainak tanúsága szerint ez a kategorikus elutasítás a szlovenszkói dilettantizmusnak szólt, nem az irodalomnak. „A valóságot, az adottságot kell elfogadni úgy, amint van” hirdette Fábry, azzal a tudattal, hogy „a magára hagyott ember biztos ösztönnel ismeri fel értékcélját, biztos ösztönnel tudja vágyát: testvértelenség idején testvér, bomlás idején támpont, konjunktúra idején más akar lenni. És ez a másság: „az új meglátások, az erős és földnépekkel közös új akarat színeit, eletelemeit beolvasztani a változások dacára is egyetemes magyar irodalomba ... ez a szlovenszkói és általában az új perifériairodalom célja és jelentősége”.

Ez az irodalomszemlélet — párját ritkító egyoldalúsággal — egyetlen irodalmi műfajt ismor: az emberirodalom műfaját. „Fullasztó légkör körülöttünk, lehetetlen atmoszféra: a mai embertelen élet, melyben olyan nagyszerűen tud elhelyezkedni mindenki. Csak az ember van kirúgva, csak az ember van börtönben...” Ezek a szavak azt is jelzik, miért nem tud és nem akar objektív lenni ez az irodalomszemlélet, s miért tartja az irodalom egyetlen céljának az emberért vívott harcot. Képviselői az ember végtelen kiszolgáltatottsága miatt keresnek más mértéket, mint amit „akadémiákon, egyetemeken, kongregációkban és redakciókban, kávéházakban és kávésnéniknél” őriznek. Ezzel szemben — szinte nietzschei áhítattal — vallják, hogy „a mérték ... nem kívülem, nem szabályokban, könyvekben és fórumok tekintélyeinél, de mindig — bennem” van. Mert „a munka mértéke: a Mindenség elé állított ember.” Ezzel a József Attila későbbi megfogalmazása felé tekintő formulával úgy tekintenek a művészetre, mint a vágy tartalmi és formai hordozójára, mint valóságra, igazságra és emberségre. Fábry szerint a kritikus számára a legfontosabb: a jövő. „A mának zűrzavarából megkeresni a jövő felé vezető eredőt... Személyekre, egyénekre lefordítva: megérezni a ma eretnekeit és őket a jövő idők apostoli útjára állítani.”

Erkölcsi indítékaiban (a „halott centrum, tehát: éledő perifériák” jellegű elméletet is beleértve) elsősorban társadalmi célokat követ ez a szemlélet. „A perifériák ma — rohamcsapatok, új honfoglalók, új embertalajt hódítók... A jövőért való felelősséget a perifériák hordozzák” — írta Fábry az írók és irodalom Szlovenszkón című cikkében. Ez az egyoldalúság — gyakran az esztétikai értékek rovására — egy évtizeden át megszabta az irodalom minősítését, viszont ösztönzőleg hatott a valóság realista ábrázolásának egyre erőteljesebb térhódításában.

A húszas évek második felében egyre több jel mutatott arra, hogy az irodalom új „rohamcsapata”, ha késve is, s ha nem is nemzet- és népmentő küldetéssel, de már a porondra lépett. Láthatóvá szerveződik a húszas évek elején még „láthatatlan gárda”. Győry Dezső egyik verse után „újarcú magyaroknak” nevezi magát ez a nemzedék, mely „új Géniusz szentlelke erejével, mint lázadó jó szörnyű óriás”, nagy misz- sziós tűzzel, küldetéssel kezdi meg az idő által kimért rendelését.

Az európaiság és az emberirodalom igényét hangoztató Fábry mellett egyre erőteljesebbé válik azok hangja, akik a kisebbségi élet sorskérdéseit akarják az irodalom, a művészet rangjára emelni. Az ún. második írónemzedék (Mécs László, Győry Dezső, Darkó István, Tamás Mihály, sőt kezdetben az irodalomkritikus Szvatkó Pál is) lendületet adott a kisebbségi szellemi életnek. Ügy léptek a nyilvánosság elé, hogy az: első nemzedékkel szemben a kritika pártján álltak. Tagadták a dilettantizmus létjogosultságát, s ugyanakkor „új mentalitást” (Szvatkó) várnak, „újarcú magyarokként” (Győry) tekintenek az új nemzedékre. Jellemző erre a nemzedékre, hogy a színvonal követelményének hangoztatása mellett egyidejűleg jelentkezik náluk a missziós külde1- tés és a kisebbségi felelősségtudat is. Tudatosították, hogy az Ady által megjósolt „szétszóródás” után elsősorban az Irodalom vállalhatja a lélekformálás, az új maga