Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

megemlíti —, hogy a filozófia mindennapi dolog, a legtermészetesebb tevékenység, és ezáltal mindenki számára hozzáférhető mint a saját sors metafizikai problémáin (születés, halál, kiválasztottság stb.) való elgondolkozás, de specializált tevékenység formájában már megköveteli a közvetlenségen való felülemelkedést, a dezantropomorfi- zációt, a fogalmakban való gondolkodást. A probléma Erdélyi szerint nem abban rejlik, hogy a filozófia (esetünkben a hegeli filozófia) érthetetlen, hanem hogy a filozófiai műnyelv kidolgozatlansága miatt a gondolat, a fogalom nem objektivizálódik saját mértéke szerint. Ha pedig „minden bölcsészeti műveltség utoljára is a nyelven fordulván meg, mint egyetlen közlönyén”43, a közérthetőség „a nyelv bölcsészeti művelése” által érhető el, tehát a nyelvben rejlő bölcselet kiaknázásával, valamint a filozófiailag értelmezett köznyelvi szók terminológiai hadrendbe állításával. Az első feladat megoldás- kísérletére nagyszerű példa az, ahogy Erdélyi Hegel nyomán felfedezi a magyar nyelv- filozofikumát. Hegel Logikájában kifejti, hogy az ítélethez a legtöbb nyelvnek három szóra van szüksége — szubjektumra, predikátumra és kopulára. A magyar kantiánusok, köztük az egyezményesek is a kopulát szervesen a logikai ítélethez tartozónak érezték, s mivel a kopula a magyarban hiányzik, a nép gondolkodásmódját együgyűnek, bölcsé- szetellenesnek tartották. Hegel viszont a kopulát a filozófia szemszögéből nyelvtani feleslegnek mondja. Ezért állítja Erdélyi, hogy a német bölcset (Hegelt) a magyar nyelv, a magyar nyelvet a német bölcs teszi érthetővé; a hegelianizmus és a magyar „nemzeti szellem” ellentéte tehát egyszerű koholmány, amit ha ~eíÖbb tudtunk votna — így Erdélyi —, akkor „nem kelt volna olyan veszett híre Hegel toölcsészetének”. A második feladat létjogosultságát — a filozófiai terminológia kidolgozását — részben az Akadémia is megfogalmazta megalakulása után, Erdélyi pedig úgy fogta föl, hogy a bölcselet elmaradottsága következtében nem elven életükben, hanem a szótárakban megmaradt elhomályosult értelmű szavakat kiemelje a feledésből és értelmezze. Ezzel a törekvésével ellentétbe került néhány nyelvtudóssal is, akik a magyar nyelvtörténet adatait „oklevelek” által kívánták meghatározni, míg ő inkább a nyelv szellemét, a nyelv belső törvényszerűségeit kutatta. Itt ismét a dialektika alapelveit érvényesíti, mert a nyelvet szerves egészként értelmezve, annak sajátságait nem valami külső összefüggésekben, hanem funkcióváltozásaiban találta meg, és írta le: „a mi a magyar nyelvet folyvást élteté s virágoztatá eddig is, mig uralaltáji nyelvekről nem is álmodtunk. Ez pedig a nyelv mai élete, melynek törvénye nincs megírva előre a rokonság határai között,”44 A nyelvművelés ideálja ezért csak akkor teljes, ha a magyarázatot a használat követi: „Mikor a gondolkodás eleven és munkás, nem lehet a szónak értelem vagy magáért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papíron és szótárban, hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.”45

A pozitivista nyelvtudomány számára Erdélyi bölcsészeti nyelvművelése némely esetben tán a hegeli természetfilozófia összefüggéseket önkényesen konstruáló formájával kerülne rokonságba, mégis olyan értékeket hozott felszínre, amelyek a magyar filozófiai terminológiát gazdagították és a filozófiát tették közérthetőbbé, a kifejezéseket egyben magyarosabbá. Mindamellett nem abszolutizálta eme módszerét, hiszen szívesebben tűrt meg „egy-két idegen szót tiszta magyar formában, mint legtősgyökeresb szókat idegen szellemben”.46 Ez a gondolata egyben mottója lehetne a „nemzeti” problémáját tárgyaló és szenvedélyesen polemikus fejtegetéseinek, amelyek éppen az egyezményesek által meghamisított (vagy pontosabban: mechanikusan értelmezett), de itt újra visszaállított tartalom-forma-viszony platformjáról indulnak, és egyben bizonyítják a racionalista beállítottság fölényét az irracionalizmusba hajló „nemzetieskedők- kel” szemben. A vitában ugyanis Erdélyi nem hagyja el gondolat és nyelv viszonyának kérdéskörét, ami talán leszűkíti az érintett problémák körét, de tartalmilag elmélyíti azokat, és főként olyan filozófiai elvekhez köti, amelyek eleve kizárják a partikuláris nemzeti mi-tudat kritikátlan túlbecsülését. Elvonatkoztat ezáltal az emocionalitástól is, tehát a nemzetiség azon túlsúlyos mozzanatából, amely esetben a tudás „nem a gondolatok, hanem az érzés nyelvén szólal meg”. Ez nem jelent nála egyoldalúságot

— hiszen vallja, hogy a nemzeti szellem a böicseleten kívül a szépművészetekben is- kinyilatkozik —, hanem csak 'azt, hogy a filozófia megalapozásánál el kell tekintenünk