Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

Erdélyi összefüggésekben látó és láttató gondolkodása nyilvánul meg itt is, hiszen ha „a józan ész mindig a beuégzettet akarja, örömest ragaszkodik a kész igazságokhoz, melyeket valamely bölcsészeti vagy politikai felekezet valaha elvekké tett, mintegy örökig tartó érvényességgel felruházott”38, akkor kitűnik, hogy valójában az egyezményesek köznapi észre támaszkodó filozófiája az, amely megakasztja a fejlődést és kész elvek közé szorítja a gondolkodást; míg a másik oldalon a hegelisták „általános” felé való törekvése az állandó megújulás forrása. Erdélyi ezáltal is feltárja tartalom és forma ellentmondásait az egyezményesek manifesztációiban.

Erdélyi már a józan ész mint hivatkozási alap tarthatatlanságának kimutatásával elintézettnek tekinthette volna az „életrevalóság” és a „közérthetőség” kérdését, ő azonban tovább ment. Bebizonyította, hogy maga a valóság fogalma is sekélyes, átgondolatlan és ellentmondásos az egyezményeseknél. Hegeli iskolázottsága mutatkozik meg abban, ahogy a „pragmatista” Szontagh igazságértelmezését bírálja, és ezáltal gyökereinél ragadva meg a problémát, vallja: „az igazságot nem az teszi, hogy képzetem és a tárgy egyezzenek, hanem az, hogy az emberi ész meglelje a tárgyban levő ... célt, rendeltetést, gondolatot, Hegel szerint a fogalmat”.39 Hegel intenciói alapján állítja, hogy a valóság nem azonos a kézzelfogható, közvetlen empirikus tényekkel, hanem valójában a lényeg és a lét, tehát a belső és a külső szétszakíthatatlan egysége. Mivel az egyezményesek csak a külsőből indultak ki, a valóságot a manipuláció tárgyává süllyesztették le, és ezáltal vált számukra a közvetlen reflexió is a filozófia kiindulópontjává. A végső határ, ameddig az egyezménysek elmerészkedtek, a tárgyas és az alaki igazság szétválasztása volt, Erdélyi azonban, „nem téve oly barbár különbséget az isméretek között”, a belső visszatükrözését kéri számon a tárgyas igazságon is. „Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észl utón fölfedezett, belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok, amint elénk tünetkeznek.”40 A gnoszeológiát következetesen ontológiai alapokon művelő Erdélyi számára ezért nyilvánvaló, hogy ha a valóság a külső :és a belső dialektikus egysége, amely egységben a belső tartalom nyújtja a lényeges összefüggéseket, a dolgok minőségét, akkor valóban „életrevaló”, tehát a valóságot hűen tükröző megismerés az, amely nem marad meg a mindennapiság közvetlenségét megragadó „igazságoknál”. A közvetlenség ellentmondásai — amelyek meglétét Szontagh is feltételezi — csak a jelenség mozgását határozzák meg, míg a valóság változásának az okai mélyebben rejtőznek. A gyakorlati (és gyakorlatias) reflexió, amelyet Szontagh követel, ezért nem elégséges alap a filozófiai konstitúcióhoz; a bölcseletnek a megszüntetve megőrzött ellentmondások egységét kell láttatnia: „az eszme éppen azáltal életrevaló, mert minden különösségek, ellentétek sőt ellentmondatok megvannak benne mint rejtve dúló és forró, állító és tagadó elemek, mart iez az útja a létesülésnek.”41 Az életrevalóság tehát végső összefoglalásban csakis az olyan elmélet tulajdonsága, Erdélyi szerint, amely nem kizárólagosan a mára, -tehát a társadalmi „itt és most”-ra koncentrál, hanem a jelen valós dimenzióiból kifejti a jövőbe vezető út előfeltételeit, más szóval számol az idő dinamizmusával. Gyakorlati szempontból is megszívlelendő — és nemcsak az egyezményes filozófia bírálatának vonatkozásában — az, hogy „az igazság, amelynek nincs magában életrevalósága, azaz olyan képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva született gyermek .. .”.42

Mindezen szempontok alapján nem véletlen, hogy Erdélyi figyelme a filozófia szempontjából is a közmondások felé fordul; bennük találja meg a filozófia népi bölcsességben rejlő gyökereit. A közmondások naiv dialektikája demonstrációs példaként szolgál számára ahhoz, hogy bebizonyítsa, a hegeli módszer nem idegen a magyarság gondolat- világától. Másrészt a közmondások ambivalans jellege — hogy általánosságban érvényesek, egyedi alkalmazhatóságuk azonban modifikációs feltételekhez kötött — magában hordozza az egyezményes filozófia „életrevalóságának” kritikáját is, 'mert azt mutatja, hogy a „józan ész” (aminek a közmondások az egyik objektivizált formáját alkotják) sem jelent mindig közvetlen gyakorlatra irányultságot, hanem tartalmazza az egyediségre nem vonatkoztatható általánosítások csíráit is.

A közérthetőség kérdése is innét világítható meg. Igaz ugyan — mint azt Erdélyi is