Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

eszményi (real-ideal) természetű és ezen dualizmusból ember nem menekülhet; ellenben ha tartalomra való és tárgyilagos, alakra nézve pedig helyes, tehát szóval igaz ismeretre akar szert tenni: az ismeret való és eszményi tényezőit helyes arányban kell egyeztetnie, összhangzásba, egyezménybe hoznia .. ,”29 A probléma aztán tovább bonyolódik nála azzal, hogy a tárgyas ismeret vagy igazság körébe felveszi a közvetlen megismerés elvét, amelyet megengedhetetlenül terjeszt ki olyan területekre, ahol az érvényét veszíti. Ebben a tekintetben nem fogta föl német tanítómesterének, Friesnek az elméletét; erre vall az a tény is, hogy Vandrák, á legismertebb magyar Fries-követő, eltérő módon értelmezi azt. Nem segít ezen az sem, hogy a pszichológiai (módszert navezi ki — ugyancsak Fries nyomán — a filozófia fő módszerének, mert ez is csak fokozza a rendszer belső ellentmondásait.

Ontológiájában is felszínre tör a kifejtés tisztázatlanságából adódó logikai feszültségek széthúzó ereje, mert tisztán spekulatív és előfeltételek nélküli irracionális meggyőződésből fakadó elvek keverednek benne figyelemreméltó kitételekkel. A „való-eszményi” rendszer tartalmát (amely a világ és az ember törekvéseinek és céljainak eszmékbeni megjelenése) ugyanis nem kell és hem is lehet bizonyítani; ez a „közvetlen igazságra” és „öntudatunk tényeire” alapozódik. Az eszmék érvényességét, ontológiai státuszát „bizonyító” érvelés mutatja a legtisztábban a valóság azonosítását a leglaposabb érzékiséggel. Tehát mely „lélektani tények bizonyítják az eszmék érvényességét”?' „Keblünk legbensőbb mélyeiben, előre járó gondolkodás nélkül, az igazság helyeslést okoz, a tévelygés rosszallást, a szép tetszést, a rút visszatetszést..az érzéki jó — a kéj — kívánást... És ime ezen önmagok által bizonyos — mert ellenállhatatlan

— az emberi önkénynek alá nem vetett s ennélfogva csalhatatlan igazságok által a philosophia tartalma, lényegére nézve, meg van állapítva.”30 Ezek után meglepő, ahogyan Szontagh az univerzumot mint szerves és szervezett egészet tárgyalja, elismerve benne bizonyos dialektikai törvényszerűségeket, és az ember és a természet kapcsolatát úgy értelmezi, hogy abban a természet egyetlen élő ^riásrendszer, az ember (emberiség) pedig annak egy alkotóeleme. Az egyezmény elve itt is megkívánja, hogy megtartásának érdekében az ember ne csak saját létének törvényszerűségei szerint cselekedjék, hanem az őt befogadó átfogóbb létforma, a természet lényegi összefüggései szerint is. Szontagh itt mintha csak korunk „Gaia-modell”-jét anticipálta volna

— és figyelemreméltó, hogy Erdélyi ezt a mozzanatot nem is bírálja Szontaghnál. Nem teszi ezt azért sem, mert a mozgás meghatározásánál Szontagh a dialektikára támaszkodik: „...a mindenség szervezett egység..., de egység végtelen különféleségben, melynek egyes részei és erői sarki (poláris) ellentétben hatnak egymásra, ez által egymást munkásságra felébresztve, serkentve; de mely ellentétek végre — mint a különféleség egységben — egyezményre olvadnak.”.31 Bírál viszont Erdélyi ott, ahol a dialektikai ellentmondások Szontaghnál kizárólagossággá, a relatív egység pedig abszolút harmóniává változik: „Ha egymásnak ellenmondó állományok és erők léteznének a mindenségben, a mindenség fen nem állhatna, mert az ellenmondások egymást semmisítik.”32 Erre jegyzi meg Erdélyi: „Az ő harmóniája tehát azonosságok harmóniája, vagyis üres, tarthatatlan, egyoldalú jószág, melyre miként fog illeni az általánosság bélyege, nincs mód belátni.. .”33 Szontagh más helyütt azt állítja, hogy a természet- filozófiát nem tartja szoros értelemben a filozófia részének, mivel a bölcsészet kizárólagos tárgya az ember; de amikor az általános és változatlan emberi természet alapeszméit kívánja bizonyítani, minden skrupulus nélkül nyúl olyan — egyébként teljesen elfogadható — természetontológiai elvekhez, amelyek kisegítik őt. Ilyen eset pl. az idő és a tér problémájának szinte neopozitivi;ta alkalmazása: „Létezik-e kérdezem a tárgyas világban tér és idő? ... Kétségkívül! Hiszen máskép a természetet, a tárgyas világot meg sem ismerhetnők... A mi ismerettehetségünkben az érzékiség alakja, tér és idő, az a valóságban a tárgyak egymás mellett léte és a hatások egymás utáni következése .. ,”34 Ebből azonban azt a következtetést vonja le, hogy az itt vázolt viszony érvényes nemcsak a tér és az idő eszméjére, hanem minden ideára, így az igaz, a szép, a jó és az isteni eszméjére is, amelyek csak azért létezhetnek tudatunkban, mert van előképünk a „tárgyas világban”.

Amikor 1851-ben Erdélyi elfoglalta a filozófiai tanszéket Sárospatakon — Szeremlei Gábor után, aki szintén hegelista volt —, a pesti tudományos és irodalmi köztudatot a fent jellemzett egyezményes rendszer és annak antihegelianizmusa uralta. Erdélyi