Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

hármasság nem egyéb mint a logicai tétel, ellentétel és összekötés, röviden a gondolati elemzés és összekötés, de e puszta logicai módszer a valót és létezőt meg nem ismerheti”.23 A dolog pikantériája egyébként nem is a kritika ad absurdum vitelében és logikai pontatlanságában rejlik, hanem abban, hogy Szontagh az egyezmény elvének fejtegetésekor maga is az azonosság egy olyan formáját védelmezi, amely semmiben sem különbözik Hegel álláspontiától. A mindenségnek szerves egységként való felfogása ugyanis arra a következtetésre juttatja, hogy az ész nemcsak az ember meghatározó tulajdonsága, hanem az jelen van a természetben is, öntudatlanul, tehát „ha a minden- ség lényegben szintazon törvények szerint van alkotva mint az ember, ha gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: úgy gondolkodásunk főtörvényének a lét főtörvényénekr is kell lennie. És ez nincs különben.”24 Jogos iróniával jegyzi meg tehát Erdélyi, hogy Szontagh „ma leglelkesebb ápolója, híve a hegeli bölcsészetnek — félig meddig, azaz: közelit hozzá ... szerencsésen használta föl ama bölcsészet néhány tételeit”.35

Hogy Szontagh mennyire csak külsőleg fogta fel Hegelt és nem hatolt filozófiájának lényegébe, bizonyítják azok a kifogásai is, amelyek egyszerűen megismétlik a teológusok és erkölcsfilozófusok felháborodott reagálásait a lélek halhatatlanságának és az isten személyi létének tagadása felett, valamint hivatkozása a hírhedt „minden, ami valóságos, az ésszerű” formulára. Ezek alapján állítja, hogy „a józan ész képzeletmódja szerint” így nem lehet szó valóságos tárgyismeretről, szabadságról és halhatatlanságról, és Hegel „gyakorlati philosophiája végre merő quietizmusra vezet; mert ha minden ... a mint van, jó is... Illý philosophiát kivált fiatal, az élet eszményeit lelkesedéssel' valósítani törekvő nemzet nem használhat”.26 Ha elolvasta volna Hegel Logikáját, tudomást szerzett volna arról, hogy a valóságosba beletartozik a lehetőség is mint annak lényegi mozzanata, valamint arról is, amit már Heine is helyesen értelmezett, hogy elszakíthatatlan egységben van a szükségszerűséggel. Másrészt ismét figyelmeztetnünk kell Szontagh egyedi módszerére, ahogy egyazon gondolatmeneten belül kapcsol össze- a nem szükségszerű valóságból származó következtetéseket bizonyos elméleti előfeltevésekkel, ami által a saját gyakorlata számára használható tételeket, de a komoly elemzés szempontjából féligazságokat kap. Ezeket a féligazságokat terjesztette aztán nagy vehemenciával, ami jogosan háborította fel Erdélyit, aki nemcsak a hegelianizmus, hanem minden koherens filozófiai elmélet tisztaságának védelmében is szembeszállt vele.

Mielőtt azonban Erdélyi kritikáját ismertetnénk, vessünk jmég egy pillantást az egyezményes rendszer alapelveire és azon momentumaira is, amelyekre Erdélyi nem reflektált. A rendszer „fő elve az egyezmény (harmónia]”, amely áthatja az ontológiát és a gnoszeológiát is. Kezdetei visszanyúlnak Köteles Sámuel filozófiájához — sőt, Purgstaller bölcseletéről is az a véleménye az Aeropag c. lapnak, hogy „ezen rendszer a dualisticai synthetismus (ideal-realismus)” képviselője — indíttatást mégis Hetényi Jánostól kap. Hetényi a görög harmónia, kalokagatia elvéért lelkesedve próbálja kifejteni az „egyezmény" fő ismérveit, igyekezete azonban patetizmusba fullad. A rendszer kidolgozásával aztán Szontagh ‘próbálkozik meg, aki gyakorlati-gnoszeológiai platformról indítja fejtegetéseit. Mindenekelőtt leszögezi, hogy a régi s újabb skolasztika (ide sorolja Hegelt is) ellenében a gyakorlati észnek tulajdonít elsőbbséget, miáltal a filozofálás végcélját a gyakorlati tevékenységben való eligazításban jelöli meg. A filozófiát tehát a közvetlen valóságra vonatkoztatja, és az amerikai filozófiára hivatkozva megfogalmazza a pragmatizmus alapelvét. Amint már arról szóltunk, filozófiája így valamiféle mindennapi világnézetben oldódik fel, ahol „elméleti és gyakorlati munkásságunk közt teljes analógia, sőt egyezmény létezik”.27 Ebből magyarázható állandó hivatkozása a józan észre, és innen fakad az objektív és szubjektív mozzanatának realista, vagy tán naiv materialista értelmezése az ismeretelméletben. A rendszer inkoherens mivolta azonban itt is megmutatkozik: a realista-pragmatista kiindulópont a következő lépésben már magára ölti az ún. tárgyas és alaki ismeret viszonyának ellentmondásos jellegét, sőt, a legtisztább objektív idealista igazság-felfogás sem idegen tőle. Máshogyan ugyanis nem interpretálható azon kijelentése, miszerint „minden létező tárgy magában való és igaz”.28 Ezt a feltevésünket erősíti a harmónia-elv -ontológiai érvénye is és az a rövid okfejtése, amely összegezi gnoszeológiai alapállását: „A tárgyas ismeret a szemléletből keletkezik; a magyarázat — az alaki és eszményi ismeret — az Ítélet s következtetésből. Minden ismeretünk, keletkezésének kútfejére nézve tehát való