Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

talmi oldalával függ össze, és egyszerűen azt kívánja bizonyítani, hogy „a német egyoldalú, üres racionalismus az éppen, mely az újabb időben nálunk a szellemeken zsarnokilag hatalmaskodik, majmolás szolgai szokását hazánkban örökíti, s ennél fogva az önálló philosophálásnak s a magyar philosophia fölkerekedhetésének legnagyobb akadálya”-18 A külföldi minták másolását kívánja tehát megszüntetni, miközben elegánsan elsiklik a fölött a tény fölött, hogy ő maga is már létező rendszerek alapján tilozofál. A probléma ilyetén kezelését közvetve azzal védi, hogy egyrészt az egyezmény elve a filozófia egész történetének kritikai analíziséből kibontakoztatott princípium, másrészt, hogy mint minden nemzeti filozófia, az egyezményes filozófia is a „nemzet szellemé”-ből ered, tehát léte törvényszerű és kizáró érvénnyel bír. Hogy min alapul a magyar nép szelleme? Nos erre Szontagh nagyon „egyszerű”, és az általa más alkalmakkor szigorúan bírált mechanikus materializmus által megfogalmazott magyarázatot kínál. „Hazánk földe dél s éjszak közt a középvonalon terül el, s nemzetünk szellemében az érzékiség és az ész közt ritka egyensúly található, mellynél lógva félszeg empirical vagy racionalisticai kicsapongásokra nem lehet hajlandók.”19 A magyar szellem tehát geográfiai determinánsok hatására a köznapi életben mindig, a filozófiában pedig Hetényi és Szontagh fellépésétől kezdve, az arany középúton haladt az egymást kizáró rendszerek közt, és így nemzeti szellem és filozófia egymásra találásának okán „az kérdést nem szenvedhet, hogy a magyar philosophiai szellem, mihelyest önállóbb szárnyra kelt, az egyezményes rendszer felé gravitált és eddig közöttünk más befolyásos és hatást eszközlött philosophia nem létezett, mint az egyezményes”.20 Annyiban itt ismét igaza van Szontaghnak, hogy a hegelisták felett aratott zajos és látványos győzelem után, amikor az ellenvéleményen levő filozófusok visszahúzódtak, az önbizalomban hiányt nem szenvedő egyezményes filozófia uralta a terepet. Találóan jegyezte meg Erdélyi, hogy Szontagh ellenállása a modern filozófiai mozgalmakkal szemben azáltal is erősödött, hogy ellenfelet otthon nem találván „s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is elhitte, hogy igaza van mindenben”. Tanulságos szerintünk az a tény is, hogy a filozófiát befogadó köztudat nem a vitában részt vevő elméletek belső értékét vette tekintetbe, hanem a bizonyos nemzeti előítéleteknek bókoló manifesztációs kijelentéseket. Nemhiába kívánta Szontagh a józan észhez kötni filozófiáját, hiszen ki is használta annak minden kínálkozó lehetőségét saját pozíciójának erősítésére. Filozófia és kulturális köztudat ilyetén kapcsolata egyben hű képet nyújt a forradalom utáni Magyarország szellemi provincializmusáról.

Szontagh fenti gondolatmenetéből adódik az a tétel is, mely szerint a hegeli filozófia azért idegen a magyar számára, mert egyoldalúan racionalisztikus alapokon van felépítve, tehát ellenkezik a magyar szellem kibékítő alapállásával. Gnoszeológiai meggondolásokból kifolyólag pedig azért veti el a hegelianizmust, mert az empíria primátusa kizárja egy racionalista-deduktív rendszer elfogadását, amely a gyakorlat szempontjából „egyetlen egy, életben használható nagy igazságot nem fedezett föl”.21 Elmélet és gyakorlat viszonyának Szontagh általi elsekélyesítéséről, valamint a valóság egysíkú felfogásáról már Erdélyi is elmondta a véleményét (és erre még vissztérünk), ezért érdemes ismét pillantást vetnünk Vandrák állásfoglalására, aki az adott problémát filozofikusabban nézte, és ezáltal Hegel valós hibáira hívta fel a figyelmet. Már Greguss Mihály is megjegyzi, hogy Hegelnél a fogalmak lényekké transzszubsztanc!álód- nak; ennek nyomán Vandrák arra a megállapításra jut, hogy a dialektikai absztrakciók objektiválása és metafizikai érvénnyel való felruházása a szubjektivizmussal egyenlő, és így folytatja: „A baj csak akkor áll elő, ha ezen puszta reflexív fogalmak me- taphysikai vezérfogalmakul = kategóriákul vétetnek s az azokat használók azt vélik, hogy azokkal nem az alakuló képzetek és gondolatok, de a való tárgyak, a világ, szellem lényegét és igazságát fogják kisütni, vagy hogy azok segedelmével rendszereket, theoriákat alkotnak.”22 Vandrák tárgyilagos és a hegeli módszer buktatóira figyelmeztető bírálata — habár kiindulópontja azonos Szontaghéval — szöges ellentétben áll annak szinte már elvakult Hegel-ellenességével, ezért is kerülhetett bizonyos tekintetben közelebb Erdélyihez pl. a nemzeti problémájának megítélésében. Vandrákhoz hasonlóan ítél Purgstaller József is, akit ugyan Szontagh az egyezményes filozófia hívének tart: Hegel deduktív filozófiai módszere „a fogalomfejlést a létezőknek való fejlésével fölcseréli. Hegel a történettanban az események valófejlését dialecticai pro- •cessusnak nyilatkoztatta, s igy a dialecticát genesis gyanánt használta ... a dialecticai