Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

filozófiájának alapállását Hegellel szemben, aki szerinte „dialektikai varázs-formulákkal” kívánja megragadni és újrateremteni a valós világot: „A félszázad alatt történt speculativ balfogások mutatják, hogy a valódi philosophia és metaphysika csak a concret, teljes empiria, a józan psychikai logika, a kritikai módszer, s végre az igazán tárgyas elmélet összevágó, egymást kiegészítő szerencsés közreműködése mellett alakulhat végre meg, mint biztos tudomány, mint bölcsészet, mint a valódi életbölcsességre vezető kalauz.”14 Az idézett mondatokban koncentráltan jelentkezik mindaz,, amit Szontagh — részint saját gondolatának tartva — fejteget az egyezményes filozófia' ügyéről szóló iratában és Propylaeumaiban is, tehát egyrészt a friesi azonosság-elmélet egyezményes rendszerbe váltása, másrészt pedig a spekulativitás hegeli formájának elvetése és a kanti gyakorlatfilozófiára való orientáltság, ami Hetényinél mint „élet- filozófia”, „életszépítés”, Szontaghnál pedig mint a közvetlen gyakorlatban való érvényesítés szerepel. Egyelőre figyelmen kívül hagyva a Szontagh-féle megoldásjavaslatok: tudományos értékét (amelyeket éppen Erdélyi tett megsemmisítő bírálat tárgyává), itt arra szeretnénk utalni, hogy Szontagh és Vandrák filozófiája ugyan sok területen érintkezik egymással, de míg Vandrák minuciózusán ügyel arra, hogy ne keletkezzék rövidzárlat elmélet és gyakorlat között, Szontaghnak az elméleti előfeltevések azt szolgálják, hogy velük a gyakorlatot (hogy milyen jellegű ez a gyakorlat, arról is beszél Erdélyi) közvetlenül kiszolgálja. Kettejük összevetése, ha esetünkben csak érintőleges is, rámutat arra, hogy az egyezményes filőzófia elméleti előfeltételei nem olyan zavarosak, mint ahogy azok Hetényinél és Szontaghnál megmutatkoznak, másrészt pedig tisztázza a Hegel elleni kifogások indítékait, mivel azok az egyezményeseknél (és néhány más antihegeliánusnál) nem jelennek meg tételesen, és csak a Hegel-vita áttekintése után tudjuk rekonstruálni bizonyos elemeit. így aztán Szontagh esetében sem csak arról van szó, hogy „az egyezményes rendszert semmi által nem világosíthatom fel annyira, mint a szemlélődő philosophia ellentéte által”15, mivel itt az oppozíció világosan ki van fejtve, hanem arról is, hogy a bírálathoz szervesen kapcsolódnak a Hegel-vita során a hegelisták részéről jelentkező ellentmondásos megnyilatkozások.

Szontagh ellenvetéseit a hegelistákkal szemben ezért több pontban foglalhatjuk össze. Az első és legalapvetőbb — mert a magyar filozófiában gyökerező — kifogása két forrásból táplálkozik: ügyesen kapcsolja össze benne a hegelisták alapvető hiányosságát (a zavaros és terminológiailag kiforratlan kifejezésmódot) és saját filozófiájának azon tételét, miszerint a filozófia természeténél fogva nem más, mint az emberi elme felvilágosítása nemcsak az emberi élet általános céljainak, hanem a közvetlen gyakorlati teendőknek a vonatkozásában is. Ennélfogva a felvilágosítás „nem tűri a homályt ... Meggyőződést gerjesztő s az életben használható philosophiának tehát, ellenmondás nélkül, minden időben érthető beszédben kell jelentkeznie, de mint mondám, főleg kezdő literaturában”.16 Gyakorlati szempontból itt Szontaghnak igaza van: egy új tudományágat csak akkor lehet népszerűsíteni és elterjeszteni, ha az érthető nyelven szól a befogadóhoz; más dolog az, hogy maguk a hegelisták is törekedtek a világosságra, de a magyar filozófiai terminológia szegénysége szinte lehetetlenné tette a hegeli absztrakt fogalmak átadását. Szontagh összehasonlíthatatlanul előnyösebb helyzetben volt, mert az ő gondolatai kifejezést nyerhettek az irodalom által addigra kiművelt köznyelv segítségével, nem bocsátkozván olyan elvontságokba, mint Hegel. Ebből kovácsolt magának tőkét, és egy elegáns logikai bukfenccel az érthetőséget a magyarsággal összekapcsolva fogalmazza meg az eredeti magyar filozófia posztulátumát: „Magyar, tehát nemzeti philosophia akarván lenni, a nemzeti irodalmak irányát nem veszítheti szeme előtt; észlelési úton keletkezett, tárgyból kiinduló, és életphilosophia lévén, ha hivatásának meg akar felelni, az élet nyelvén kell szólnia.”17 Az így levezetett gondolat- menetből aztán magától adódott a következtetés: a hegelianizmus nem válhat a magyar filozófia megalapozójává. Arról azonban megfeledkezett Szontagh, hogy a közérthetőség megkövetelhető a bölcselet életben érvényesülő formájától, a világnézettől, de nem a bölcselettől magától, itt a viszony fordított: az embereket kell felemelni arra a szintre, hogy megértsék a filozófia elvont igazságait. Másrészt elsikkadt az az objektíve adott tény, hogy a Hegel-vita termékenyítő hatást gyakorolt a magyar filozófiai műnyelv fejlődésére.

Szontagh másik ellenvetése a hegelistákkal szemben az önállósodási törekvések tar