Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

a pápai iskolán10, vagy Terray, aki ugyan — állítása szerint — „a mindennapi kenyér- keresetre utalva” hagyott fel a filozófiával, de valószínűbb az, amit szintén leírt, hogy jelszavát, az igazság követését, „akár áll, akár dől a világ, sem a hasznosnak, sem bárminemű más céloknak alája nem rendeli. Ha külső akadályok ezen útját elzárják, elhallgatni tud, de más Iránt venni nem”11). Ahogy Horkay László írja idézett munkájában, a harmincas évek végén minden Hegel körül forgott filozófiai tekintetben. Az álláspontok polarizálódtak: mellette vagy ellene, mindent ez döntött el. ,

A Hegel-vita első szakaszának hegelista képviselői (Terray, Tarczy, Taubner, Sze- Temlei, Warga) mellett szólt az, hogy jóhiszeműen s az elméleten belül maradva védelmezték álláspontjukat, míg ellenfeleik (főként Vecsey József) személyes indítékok által vezettetve, esetleg teológiai dezinterpretációk alapján egészében vetették el Hegelt és támadták magyar képviselőit. [A hegelisták hibájául róható fel — és ez nagy támadási felületet nyújtott ellenfeleik számára —, hogy nem fogták fel teljes egészében Hegel filozófiájának lényegét [ez különben jellemző a korabeli német filozófiai közvéleményre is), és hogy az általuk használt filozófiai nyelvújítási terminológia érthetetlenné tette az amúgy is nehezen elsajátítható hegeli filozófiát tolmácsoló irataikat, így állhatott be az a fonák helyzet, hogy Hegelt népszerűsíteni kívánó igyekezetük ■a visszájára fordult; ezért is állapíthatta meg Erdélyi 1854-ben, hogy többet ártottak az ügynek, mint az ellenség. Vecsey ugyanis az Athenaeum lapjain 1838/39-ben tudományosan és erkölcsileg fölényesen és fölényeskedve győzi le Wargát, ezért jogos egyrészt Toldy Ferenc véleménye a hegelisták legyőzetéséről, másrészt Erdélyi ítélete is, miszerint „nem annyira meggyőződést mint inkább nevetőket szerezni volt az erősebb fél törekvése. Ez a hangulat azóta folyvást is uralkodik bölcsészetünk ’athenaeumi’ ■nyertes töredékén. Komoly egy dolog, midőn a filozófiát bohózatnak kell kisegíteni!”.12 A mondottakból is kitűnik, hogy a vita nem volt magas színvonalú — hiszen a kezdeményező részéről csakis a személyes győzelem és elégtétel volt a motiváló ok —, ■ezért aztán nem a filozófiai problémák tisztázásában nyert kifejezést, hanem szócsatákba torkollt, és Vecsey oldaláról még a hegelisták egymás elleni kijátszása (Sze- remlei kontra Warga) is szerepet kapott.

Nem csoda tehát, hogy a Hegel-vita első szakasza után a filozófiai és az irodalmi köztudatból kiszorultak a hegelisták nézetei, és helyüket a ’győztes’ fél képviselőinek a magyar filozófiát megalapozó elképzelései foglalták el. Ezen belül a túlsúlyos mozzanat szerepét az „egyezményesek” játszották. Esetükben Szontagh fogalmazta meg a hegeli filozófiával szembeni kifogásokat és az eredeti magyar filozófiát megalapozó .alapelveket.

Szontagh Hegel-ellenességét magyarázzák filozófiájának alapvető tételei, tehát az egyezmény vagy más szóval a „való-eszményi (real-ideal)” elve, amely kibékíteni igyekszik az empirizmus—racionalizmus, a materializmus—idealizmus stb. ellentétét, és a pragmatizmushoz közelítő gnoszeológiai tanítása, de az indíttatást megtaláljuk már Friesnél is, aki filozófiatörténetében „grosse Rückschritte”-nek nevezi a hegeli dialektikát. A Friestől is eredeztethető magyarországi antihegelianizmust akkor foghatjuk fel teljes egészében, ha Szontagh mellett egy másik hazai képviselőjére, Vand- rákra is hivatkozunk. Vandrák András ugyanis elvezet bennünket eme alapállás ismeretelméleti gyökereihez, és — mivel nem tetszeleg az eredetiség köntösében — pontosan felvázolja magának az egyezményes filozófiának a fő filozófiai irányokhoz fűződő kapcsolatait is, anélkül, hogy az egyezményesekről akár egy szót is szólna. Szerinte .„a valódi józan philosophia sem nem materialismus (anyagosdiság), empirismus, natu- ralismus, sem nem gnosticizmus, theosophia, vagy ábrándos idealismus, sem nem rideg és tunya skepticismus, végre sem puszta subjectivismus (személylegesség), sem egyoldalú objectivismus (tárgylagosság), hanem minden egyoldalúságok és extremismoknak részint kikerülése, részint kiegyenlítése s egy magasb eszme- s érdekbe való beleolvasz- tása”, mindazonáltal a filozófia tudományos alakjának a kifejtése „dogmatikus, synthe- •tikus, progressivus úton felülről lefelé hamarabb nem sikerülhet, mint ha előbb az inductivus, analytikus, regressivus, alulról felfelé menő utat minden irányban bevégeztük és feljutottunk az egyesektől az egyetemesre, az esetektől a törvényre s előre a mulékony tünetektől a maradandó lényegre, a tapasztalás hosszú, széles és (mély völgyéből a józan speculatio hegyének tetejére”.13 Egy későbbi munkájában még ^pontosabban kifejti az ellentétek kiegyenlítésén alapuló, induktív módszert alkalmazó