Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - Mészáros András: A Hegel-vita Magyarországon, az egyezményes filozófia és Erdélyi János bölcselete

Ez a korrektség hiányzott egyébként annak a filozófiai vitának az első szakaszából (1834—1844), amely 1838/39-ben kulminált és a „hegeli por” néven vonult be a magyar filozófia történetébe. E vita lényegében a hegeliánusok és az antihegeliánusok közt folyt és motivációi — főként az antihegeliánusok ;ré:zéről — nemcsak filozófiai töltetűek, hanem személyes indittatásúak is voltak és gyakran valláspolitikai megfontolásból fakadtak. A vitába csak a második szakaszban (1854—1868) kapcsolódik bé Erdélyi, megszerezve ezzel a magyar hegelistáknak a győzelmet.3

A vita több forrásból is táplálkozott. Az 'Akadémia aziránti igyekezete, hogy a filozófia magyar nyelven szólaljon meg, egybeesik a filozófia térhódításával az irodalmi folyóiratokban is (pl. Athenaeum, Figyelmező), és ennek alapján a közvéleményt egyre jobban izgatja a kérdés, miért vagyunk annyira lemaradva filozófiai (és általában tudományos) téren. Tudatosodik az, hogy a külföldi minták másolása nemcsak időbeli lemaradást jelent, hanem egyben fékezi a magyar filozófiai élet immanens fejlődés- törvényeinek kibontakozását is. A cél tehát nagyon gyorsan megfogalmazódik: „A com- pilatio örökké csak azt másolja s ismétli, mi már a világlieraturában létezik; általa tehát a világ végéig semmiféle tudományt elébb nem lehet vinni. Ha tehát philosophiai literaturánkban haladni és saját philosophiához jutni akarunk, önálló philosophálásra kell emelkednünk.”4 Ez a követelmény, amelynek jogosultságát mindenki elismeri, azonban csakhamar — és szinte észrevétlenül — átváltozik; ahogy azt már Kornis Gyula is megállapította5, a reförmkorszak romantikus nemzeti eszméjének uralkodóvá válása nyomán a nemzeti politika és a nemzeti költészet mellé az általános és kissé naiv lelkesedés nemzeti filozófiát követelt, tehát önálló magyar filozófiát, ahol a hangsúly a magyaron van. A Herdertől eredeztethető, a német romantikusok körében elterjedt és Magyarországon különös hangsúlyt nyert „nemzeti jellem” eszméje az az elméleti posztulátum, amelyhez vonatkoztatnak minden elképzelést. Ezt ismét Szontagh fogalmazta meg a legtisztábban, aki szerint a magyar filozófia „tárgyra ugyan nem, de szellemre s előadásra a többi nemzetétől különböző”, mert „minden nemzetnek képzetmódja, mint az egyedeké, különböző”.6

Ezen a ponton kezdődnek aztán a közös célt elfogadó, de megvalósításának különböző módozatait és útjait választó elképzelések csatározásai. Egy kérdésre ugyanis elkerülhetetlenül válaszolni kellett: milyen alapokon épüljön fel az önálló, magyar filozófia?

A hegelisták, természetesen, mesterük filozófiájára esküsznek, és nem is alaptalanul, hiszen ez volt a korabeli filozófia csúcspontja. Terray Károly Berlinből írt levele ezt így fogalmazta meg: „Nálunk sokan azt gondolják, hogyha bölcsészkedni akarunk, vagy elöl kell kezdeni a bölcsészetet, vagy legalább Rousseau vagy Kant korára menni vissza; én azon meggyőződéssel jöttem ki, hogy nekünk önálló magyar bölcsészetet kell ugyan alapítanunk, de hogy azt tehessük, a tudomány jelen álláspontjára kell emelkednünk, s csak akkor kezdhetjük önállólag pályánkat.”7 Terray és később Erdélyi bírálata is azoknak a nézeteit támadja, akik — mint pl. Hetényi János — a múltban, túlhaladott eszmékben keresik a magyar filozófia megalapozásának lehetőségét. A Hegelre való hivatkozás azonban nem jelent kizárólagosságot; sem Erdélyi, sem Terray, sőt még az ellenfelei által gúnyosan „magyar Hegel”-nek nevezett ;Tarczy Lajos sem állítják, hogy egyedül Hegelre kellene alapozni a magyar filozófiát, hiszen maga Erdélyi írja, hogy „a mi magyar irodalmunk minden kicsisége mellett sem lehet olyan egyoldalú, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a bölcsészet nem oly kész jószág, mint az ’egyszeregy’ . . ,”.3 Hegelt ők irányadónak tartották, de mellette elfogadták, sőt, megkövetelték más filozófusok számbavevését is. Ebben egyetértettek Szontagh- gal, aki Propylaeumaiban átfogó nézőpontot vindikál, és ezért tárja olvasói elé a filozófia történetének kritikai vizsgálatát.

Ez a józan magatartás a vita kiélesedésével megváltozott. Erdélyi szavaival élve egyrészt azért, mert „a mi tudósaink belé kapaszkodva egy-egy külföldi nagyságba, vitték a nevét s tudományát csudálatra méltó buzgósággal, tűzzel, vassal; inkább mint honfitársai oda haza ... De az ellenkezővel, a gyűlölettel is így voltunk. Sohase üldözték jobban Hegelt odahaza, mint nálunk”9, másrészt azért is, mert a különféle támadásokra, meg nem értést vagy éppenséggel ellenszenvet tanúsító kritikai nyilatkozatokra a minden áron való megvédés szavaival válaszoltak, esetleg — a harcban használt eszközökre válaszul — elhallgattak (mint pl. Tarczy, aki kénytelen volt feladni filozófiai székét