Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - ÉLŐ MÚLT - T. Erdélyi Ilona: Erdélyi Jánosra emlékezve

gának, sajátosságainak vizsgálatához. 1843-ban a „státusíérfť’-nak ajánlotta a néppel való ismerkedést, az „érdekegyesltés” plebejusi értelmezése szerint. 1845-től gyűjtötte ■és tanulmányozta a közmondásokat, népi szólásokat. A népköltészet és a közmondás a nép költői és gondolkodói erejét mutatja meg: „...induló pontjai a nemzeti mive- lődésnek, mely akárhonnan is veszi a vezérsugallatot, egyedül akkor számíthat tartós ■életre, ha népe szája izént szól, azaz a magasabb eszméket, a tudomány követeléseit bizonyos hazai levegő színével önti be, hogy a szokatlan megszokhatóvá, az idegen itthonivá legyen avatatlan előtt is.”

Népköltészeti munkásságának eredményeként jön létre a Magyar Közmondások Könyve, amelyet a Kisfaludy Társaság adott ki 1851-ben.

Az 1840-es években a Regélő Pesti Divatlap kiadójaként, szerkesztőjeként, az Életképek kritikai mellékletének, az Irodalmi Őrnek állandó bírálójaként a „hazai”, a „magyar”, a „valós”, az „eredeti”, az „életből vett” művek megszületését sürgette, ill. a hazai, a nemzeti és a külföldi, az egyetemes összefüggéseit vizsgálta. 1847-ben a Magyar Szépirodalmi Szemle, a Ki:faludy Társaság kritikai lapja szerkesztőjeként már a hazai romantika elméleti megalapozását ^végezte el írásaiban, melyek közül kiemelkedik az Egyéni és eszményi című tanulmánya. Amikor az „eszményítő”, az idealizáló iskola, azaz a klasszicizmus tanításaival szemben az „egyéni”, azaz az egyénített, a „jellemzetes” ábrázolásának fontosságát fogalmazta meg, a realizmus kibontakozását egyengette irodalmunkban. Elsőként szállt szembe a klasszikus iskolával. Erdélyi kimondja, hogy irodalmunkban nincs többé helye „a költészet vasárnapivá tételének”, annak, amit az eszményítő iskola hívei vallanak. Az irodalomtól a kor, az élet teljességének ábrázolását várja.

Az 1848—1849-es évek után bekövetkező nagy változások Erdélyi életében és a magyar irodalomban is fordulatot hoztak. Erdélyi János 1851 novemberétől a sárospataki főiskola filozófia professzora. A fővárostól távol aggódva látta, hogy a magyar irodalomban elburjánzott a Petőfi-epigonok költészete. Az új divat elvetette a költői gondolatot, a tartalmat és belefulladt a felszínességbe. Erdélyi korán felismerte ennek a divatnak a veszélyeit. 1853-ban jelentkezett Népköltészet és kelmeiség című tanulmányával, amelyet Gyulai Pál nagy ujjongással és egyetértését kifejezve közölt lapjában, a Szépirodalmi Lapokban. Ebben Erdélyi tiltakozik a „kelmeiség” — az anyagiasság —, a sallang és a külsőség ellen. Erdélyi szellemi nagyságát, fri;seségét bizonyítja, hogy szembe szállt a népköltészetre hivatkozó költői divattal, pedig a népköltészet legfőbb népszerűsítője volt. Hallatlan egyensúly- és arányérzékét dicséri a „kelmeiség” elleni fellépése. „Műbölcsészi”, kritikusi munkásságának legszebb darabjai sárospataki évei alatt keletkeztek: Petőfiről, Aranyról és Madáchról szóló tanulmányai, továbbá az Egy századnegyed a magyar irodalomból, A magyar líra és a Pályák és Pálmák című kötetek anyaga :s.

Mint már említettük, Erdélyi János 1851-től a filozófia professzora volt Sárospatakon. Ezekben az években teljesedett ki filozófiai munkássága, amely töredékességében is a 19. századi magyar filozófia egyik legnagyobb teljesítménye. Erdélyi a hegeli filozófiából indult ki, a hazai viszonyokra alkalmazta tételeit, a magyar gyakorlattal szemben. A hazai bölcsészet jelene című vitairatában a Hetényi János és jSzontagh Gusztáv képviselte ún. „egyezményes filozófiával” vitázik, A bölcsészet Magyarországon című tanulmánykötetével pedig ugyanazt az alpozó munkát szerette volna elvégezni a magyar filozófiában, amit a népköltészeti gyűjteménnyel és a népköltészet elméletének, esztétikájának kidolgozásával végzett. És ahogy minden népdalban értéket látott, ugyanúgy megbecsülte a korábbi századok kezdeményezéseit, a 16. és 17. század „bölcsészeit", mert „kicsinyje, nagyja” rakott, bárha csak egyetlen gondolatot is, egy-egy téglát az alapra, amelyen a magyar filozófiai műveltség csarnoka felépülhetett. Ebben a kötetében azonban nem jutott túl a 17. századon, betegsége és korai halála megakadályozta a következő másfél század filozófiája történetének megírásában.

Arany János Erdélyiben a hazai bölcsészet „pantheonjának” építőjét látta. Arany pantheonról beszélt, Erdélyi alapról. 1844-ben írta: „Célom a népköltészettel: kezdjük alant, hogy följebb mehessünk, visszamenvén a költészet összerejére, hogy tétessék alap ennek is a népi és nemzeti kedélyben.” Miként a népköltészet „alap”, kiindulási pont, ugyanúgy a népzene is: .......azon dúsgazdag alap, melyen idővel a müveit, neme