Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - LÁTÓHATÁR - František Miko: Érték és kommunikáció
jelent: a kifejezés szubjektivitását, az ismétlődést mint az elemek objektív haladványos- ságának az ellentétét, s végül a verses forma feszültségoldó hatását. Igaz ugyan, csupán az első verssorról lévén szó, e hatás csak elvárásként jelentkezik. Az enyhe szórendi inverzió ez esetben némi expresszivitást jelez. Az akár az agyban hasonlat jelentés- tanilag nem egyeztethető. Funkciója nem a kifejezettség-markánsság ezúttal, mint ahogy az rendszerint lenni szokott, hanem éles jelentésbeli egyeztethetetlensége a megelőző sorrésszel, amely kisiklatja a témát az eddig érvényes objektív síkból, illetve a témának szubjektív jelleget kölcsönöz. A hasonlat tehát átkapcsolja a verssor ontológiai érvényességét, minek következtében a zaj szó, amely idáig közömbösnek minősült, a lírai én pszichikai állapotának negatív értékű jellemzőjévé válik. Hátterébe rejtve egyfajta negatív élethelyzet sejlik fel, illetve a szó metaforikusán utal rá. így merül fel azonnal az irodalmi szöveg felépítésének meghatározó összetevője, a feszültségkeltő mozzanat. A második verssor fokozza a téma szubjektív irányultságát. A mindkét fül számára hallhatatlanul az első verssorban kifejtettet szubjektív észleletként mint kizárólag a lírai szubjektum számára „érvényest” tünteti fel. A nyelvi-nyelvtani egyeztetés bizonyos zökkentése pedig — Csupa zaj a szoba, akár az agyban; [a hallhatatlan fosztó- képzős szóalak a magyarban inkább csak potenciális] — nem pusztán a szokványos expresszivitást szolgálja, hanem még szembetűnőbben mozdítva el a téma ontológiai státusát, a szöveg vonatkoztathatóságát a szubjektív síkból az irracionális felé szorítja. Az egyébként, mindkét szóalak, [a számára névutó] szokványosán a fogalmi kifejezés eszköze, s az adott esetben csökkenti az élményszerűséget. A vers lírai énje, amint majd a továbbiak során is követhetjük, túlnyomórészt elemző én. Csakhogy az elemzés, amelyet folytat, gyakorlati és nem elméleti jellegű, vagyis egyúttal élményszerű tény. Az effajta elemzés pedig kérdésessé váló, megoldhatatlan élethelyzetre utal, bár egyelőre még nem tudjuk, milyen helyzettel vagy problémával néz a lírai szubjektum farkasszemet. A zajmotívum után ez a feszültség újabb exponense. A két verssor mint mondat pongyola szerkesztettségű, de az olvasó ezt funkciósnak minősíti. S ugyancsak a stilizálás közvetlenségét nyomatékosítja a ritmus prózai jellege és az eufónia hiánya (lásd például [a zöngétlen zárhangkapcsolatot az egyébként, mindkét] szóalakban].1 A stilizálásnak ilynemű alakulása csökkenti a verses forma feszültségoldó hatását, s a felsejlő feszültséget még érdekesebbé teszi. A 3—5. verssor a strofikus felépítés eszköze. A versszak mint forma, akár a többi ritmikai elem, feloldó, a költeményben azonban mind a ritmust, mind a versszakjelleget a ritmus kibontakozása ellen ható tényezők akadályozzák. Ilyen ritmikai ellenpontozást jelent a sorok számának versszakonkénti változása (2 — 3 — 1 — 6 — 7 — 6 — 5 — 6], a hosszú sorról rövidre váltás (lásd például a 3. vsz. zárósorát), valamint a négy szótagot meghaladó szóalakok, amelyeknek gyakran körülményes s kitérítő az ütemezhetősége [1. pl. az 1. vsz. hallhatatlanul, halántéklapátokra pozícióját].2 A háromsoros második versszak nyelvtanilag hiányos formáltsága és szójelentései a téma irracionális vonzatát erősítik. [A befejezett melléknévi igenevek s az igenév- képző ismétlése, akárcsak ez esetben az egyáltalán nem eafonizáló igekötőismétlés is]3 a stílus keresetlenségét juttatja érvényre. A feszültség kifejezésének hangneme tehát változatlanul „érdes”, s azt csak nyomatékosítja a felkorbácsolttal váratlanul fellépő s a halántéklapátok pejoratív metaforájában kiteljesedő expresszív, sokkoló túlzás. Erősödik bennünk az irracionálisnak a benyomása, s a lírai én mindezzel egyben a feszültség kiküszöbölhetetlenségét hangsúlyozza. A sorokban szereplő fogalmi kifejezéseket (jelentős súllyal, felnagyított) is úgy értelmezzük, hogy a helyzet válságjellegét szimbolizálják. Az elszigetelt hatodik verssor ugyancsak nyelvtani torzó, s a kínzó nyugtalanság meglevő állapotát paradox módon és ellentétes hatásokkal — pusmogó, törli a fülét — békésnek nyilvánítja. A téma irracionális jellege ekképpen megmarad. Mivel a két cselekményt (pusmog — törli a fiilét) s a verssor egészét alig tudjuk megfelelően egyeztetni az előző sorok tartalmával, bizalmunk a szöveget és értelmét illetően alá van vetve az első terhelési próbának. Számolnunk kell ugyanis azzal, hogy a szöveg pusztán tehetetlenségi nyomatéka által folytatódó cselekvés — azaz az alkotásjelleg csökkenésének — benyomását keltheti. Mintha a szerző esetleg az önműködő tudat alattit kapcsolta volna be... De elképzelhető olyan olvasói értelmezés, miszerint az esztétikai
