Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Julio Ramón Ribeyro: Egy indián bőre nem kerül sokba (elbeszélés)

Dora ránézett:

— Igazán megrázott?

Miguel vállat vont, és a hálószobába indult összecsomagolni a bőröndöket. Később kiment a kertbe és a raktárba hordta a széthagyott holmit. Aztán leült a nappaliba és várta, hogy Dora felkészüljön az útra. Múltak a percek. Dora a tükör előtt dúdolt.

Üjra gépkocsizúgást hallott. Miguel kiment a teraszra. Nem messze a háztól az elnök autója állt: két férfi szállt ki belőle, és nekivágott a dombra vezető útnak. Aztán a ‘kocsi újra felbúgott, s végül a kapuval szemben megállt.

— Jön valaki? — kérdezte Dora kihajolva a teraszra. — Már készen vagyok.

A kertben felbukkant a terasz felé tartó elnök. Mosolygott.

— Gyorsasági rekordot állítottam fel — mondta. — Cantáből jövök. Nem ülünk le' egy kicsit?

— Éppen indulunk Limába — mondta Miguel.

— Csak öt percre — szólt az elnök, s előhúzott néhány iratot a zsebéből. — Mesebeszéd, hogy a fiút áram ütötte meg. Nézd.

Miguel elvette az iratokat. Az egyik halotti bizonyítvány volt, a cantai mentőszolgálat orvosa állította ki. Egyáltalán nem utalt balesetre. Igazolta, hogy a fiú szívelégtelenségben halt meg. A másik irat rendőri igazolás volt, azonos értelmű.

Miguel visszaadta az iratokat.

— Nekem ez aljasságnak tűnik — mondta.

Az elnök elrakta az iratokat.

— Az ilyen ügyekben az írásos bizonyítékok a mérvadók — mondta. — Ne akarj többet tudni, mint az orvos. Ogy látszik, hogy a fiúnak valóban volt valami a szívével, és túlságosan megerőltette.

— A domb elég magas — tanúsította Dora.

— Valljátok csak, amit ezek az iratok állítanak, de én meg vagyok róla győződve,, hogy Pancho áramütéstől halt meg. A klub területén.

— Te azt gondolhatsz, amit akarsz — mondta az elnök. — De hivatalosan ez már lezárt ügy.

Miguel hallgatott.

— Miért nem jöttök velem a klubba? Az ünnepség éjfélig tart. Ráadásul ragaszkodom hozzá, hogy lásd a helyet, ahová az új bárt építjük.

— Miért nem megyünk el egy kis időre? — kérdezte Dora.

— Nem. Ebben a percben indulunk Limába.

— Mindenesetre várlak benneteket.

Az elnök felállt. Miguel nézte, amint távozik. Dora odament hozzá és megsimogatta a karját.

— Ne borzold az idegeket — suttogta a fülébe. — Na lássuk, vágj rendes képet.

Miguel ránézett: Dora vonásaiban valami az elnök arcára emlékeztette. Hajkoszorúja

mögött a domb sötét tömegét látta; a tetején fény csillogott.

— Hol van a zseblámpa?

— Mi a szándékod?

Miguel megkereste a lámpát: még világított. Szó nélkül felgyalogolt a sziklás lejtőn. Tücsökciripelés és végtelen sok csillag közt kapaszkodott. Rögtön észervette a lámpás fényét. Az oszlop közeiében két férfi javította a hibás vezetéket. Egy ideig csendben figyelte őket, aztán elindult visszafelé.

Dora borítékkal a kezében várta.

— Ide nézz. Ezt küldte a nagybácsim.

Miguel felnyitotta a borítékot, ötezer sóiról szóló csekk volt benne a bemutatója nevére, és néhány sor írás. „A klub vezetősége gyűjtést rendezett a fiú temetésére. Átadnád az összeget a családnak?”

Miguel ujjai hegye közé fogta a csekket, feszíteni kezdte, s amikor már majdnem elszakadt, lazított rajta. Dora nézte. Miguel ekkor zsebre tette a csekket, s hátat fordítva feleségének a Yangas völgyét nézte. A baleret után nem maradt egyetlen nyom sem, még egy darab drót sem a helyszínen, még a kiáltás visszhangja sem.

— Mire gondolsz? — kérdezte Dora. — Visszamegyünk Limába, vagy elmegyünk a klubba?

— Elmegyünk a klubba — sóhajtott Miguel.