Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Julio Ramón Ribeyro: Egy indián bőre nem kerül sokba (elbeszélés)

— Miért készülődsz? — kérdezte Miguel. — Ma este nem jmegyünk a klubba. Azaz te nem jössz. Egyedül megyek.

— Te mondtad, hogy szedjem magam rendbe. Nekem mindegy.

— Pancho a klub területén áramütéstől meghalt. Nincs mulatni való kedvem.

— Meghalt? — kérdezte Dora. — Kár. Szegény fiú!

Miguel a fürdőszobába indult.

— Szörnyű lehet így meghalni — folytatta Dora. — Meg akarod mondani a nagybácsimnak?

— Természetesen.

Miguel tiszta inget vett, és elindult a klubba. Még mielőtt belépett a rácsos kapun, zeneszó ütötte meg a fülét. A kertben néhány pár táncolt. A férfiak festett karton- papír kalapocskát viseltek. A pincérfiúk whiskyvel, ginnel és paradicsomlével megrakott tálcákat hordoztak körbe.

A haliba lépve Miguel megpillantotta az elnököt, tölcsér alakú kalapban, pohárral ,a kezében. Mielőtt még Miguel megszólalhatott volna, nekiszegezte a kérdést:

— Mi az ördög történt? A gyerekeim zaklatottak. Marinellát le kellett fektetnünk.

— Panchót, a szolgámat áramütés érte a klub területén. A vezeték meghibásodott, s az áram a kábelekből a tartóhuzalokba került.

Az elnök gyorsan karon fogta és a sarokba vezette.

— Gyönyörű évforduló! Beszélj halkabban, meghallhatnak. Biztos vagy abban, amit mondtál?

— Magam vittem ei a cantai mentőszolgálatra.

Az elnök elsápadt.

— Gondolj csak bele, ha Mariella vagy Victor fogta volna meg a drótot! Esküszöm neked, hogy ...

— Mire?

— Nem tudom ... mészárlás történt volna.

— Figyelmeztetem, hogy a fiúnak apja és anyja van. Porvenir közelében élnek.

— Ide figyelj, elmegyünk, iszunk egy kortyot és aprólékosan megbeszéljük az ügyet. Biztos vagyok benne, hogy a vezeték rendben van. Történhetett valami más is. Végtére is annyi minden előfordul a dombok között. Nincsenek tanúk?

— Én vagyok az egyetlen tanú.

— Kérsz egy whiskyt?

— Nem. Csak azért jöttem, hogy megmondjam, ma este tízkor visszamegyek Dórával Limába. Felkeresem a fiú szüleit, te közlöm velük, mi történt. Ök majd eldöntik, mit tegyenek.

— De Miguel, várj, meg kell neked mutatnom, hová építtetjük az új bárt.

— Legalább ezt a kalapot vegye le! Viszontlátásra.

Miguel áthaladt la sötét úton. Dora az összes lámpát meggyújtotta a házban. At sem öltözött, az ünneplőjében hallgatta a hordozható lemezjátszóról a zenét.

— Kicsit ideges vagyok — mondta.

Miguel csendben töltött magának egy sört.

— Ajánlom, hogy minél előbb e.gyünk —mondta. — Tízkor indulunk Limába.

— De miért ma? — kérdezte Dora.

Miguel kiment a teraszra, cigarettára gyújtott, és leült a félhomályban, miközben Dora a konyhában matatott. A messzeségben, a völgy árnyékában a többi klubtag kivilágított házikója és a klub viliózó fényei látszottak. A szél időnként zene, beszéd -és harsány nevetés eltorzult foszlányait sodorta feléje.

A kisúton egy gépkocsi egyre erősödő fényei látszottak. Kisvártatva az autó fénylő felhőként elsuhant a ház előtt, és eltűnt az országút irányában. Miguelnek volt ideje megfigyelni: az elnök kocsija volt.

— Éppen elhajtott a nagybácsid — mondta a konyhába lépve.

Dora étvágytalanul evett valami salátát.

— Hová mehetett?

— Mit tudom én?

— Biztosan aggasztja a baleset. —

— Jobban aggódik az ünnepsége miatt.