Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Julio Ramón Ribeyro: Egy indián bőre nem kerül sokba (elbeszélés)

— Még feljebb!

Negyedórát mászott. Végül a klub villamosvezetékének oszlopaihoz ért. A gyerekek megálltak.

— Ott van — mondták a földre mutatva.

Miguel közelebb ment. Pancho eltorzulva feküdt az egyik drótba gabalyodva, amely az oszlop rögzítésére szolgált. Mozdulatlan volt, szája nyitva, arca elkékült. Amikor Miguel megfordult, látta, hogy az elnök gyerekei ijedten merednek Panchóra.

— El! — kiáltott rájuk. — Menjetek vissza a klubba! Nem akarlak itt látni benneteket!

A gyerekek futásnak eredtek. Miguel Pancho teste fölé hajolt. Egy pillanatig tógy tűnt neki, hogy lélegzik. Nézte az elfeketedett drótot, az oszlopot, a ímagas feszültségű áram vezetékeit, azután felállt és hazairamodott.

Dora a kert közepén 'állt, egy szál margarétával az ujjai között.

— Mi történik?

— Hol van a raktár kulcsa?

— A konyhában lóg. Milyen az arcod!

Miguel addig turkált a szerszámok között, amíg meg nem találta a fafogantyús •metszőollót.

— Mi történt a fiúval? — faggatta Dora.

De Miguel már újra futásnak eredt. Dora nézte rohanó, egyre kissebbedő alakját. Amikor eltűnt a domboldalon, vállat vont, megszagolta a margarétát és tovább sétálgatott le s föl a kertben.

Miguel kifulladva ért oda Panchóhoz, és az ollóval levágta a drótot az oszlopról, majd elvágta a föld felőli részét is. Aztán a fiú fölé hajolt, és első ízben megérintette. Merev ■volt. Nem lélegzett. A drót elégette a ruháját, és belevágódott a bőrébe. Miguel hiába próbálta kitépni. Segítségért is hiába nézett körül. Abban a pillanatban, ott az ernyedt test mellett értette meg, mi a magány.

Ráült, mesterséges légzést próbált adni a fiúnak, ahogyan egyszer a tengerparton látta a vízbefúltaknál. Aztán a szívére hajolt. Valami tompa zajt hallott a mellkasában, de lehet, hogy csak saját vérének lüktetése volt. Nagyon nehezen lábra állította a fiút, és átölelte. Mielőtt megkezdte a leereszkedést, körülnézett, megjegyezte a színhelyet. Az oszlop a klub területén emelkedett.

Dora a teraszon ült. Amikor meglátta a férjét a fiú testét vonszolva, felállt.

— Elesett?

Miguel nem válaszolt, a garáz-ba vitte a testet, és a kocsi ihátsó ülésére fektette. Dora utána ment.

— Zilált vagy. Meg kellene mosnod az arcodat.

Miguel beindította a motort.

— Hová mész?

— Cantába! — kiáltotta Miguel, és elinduláskor eltiporta a kertet díszítő három szál liliomot.

Cantában a mentőszolgálat orvosa megnézte a fiút.

— Ön holttestet hozott nekem.

Aztán figyelmesen megvizsgálta.

— Áramütés érte, igaz?

— Nem lehetne valamit tenni? — erősködött Miguel. — A baleset körülbelül egy tórája történt.

— Nem érdemes. De ha akarja, megpróbáljuk.

Először adrenalint fecskendezett a fiú vénáiba. Aztán egyenesen a szívébe szúrt egy injekciót.

— Eredménytelen — mondta. — Jobb lesz, ha benéz a rendőrkapitányságra, hogy (bejegyezzék az elhalálozást.

Miguel elment a mentőszolgálatról a kapitányságra. Majd hazafelé indult. Amikor megérkezett, már szürkült.

Dora épp a klubestélyre öltözködött.

— Itt járt az elnök — mondta. — Fel van liáborodva, mert Mariella hányt. Ágyba kellett dugnia. Azt kérdi, mi történt azzal a fiúval a dombon.