Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - LÁTÓHATÁR - Luis Ferdinando Lucena: A tébolyító ablak (elbeszélés)
érdekel. Hiszen enyém ennek a vakító ablaknak a fényessége. Egy pillanatra elképzelem az ablak sok száz darabját. Egy pillanatra elképzelem a rögöket, melyeket elhoznék ide a föld legtávolabbi sarkából is. Minden növényt idehoznék, lerajzolnám őket az ablak terébe, s a nagy fényétől és erejétől életre kelnének.” „Eljönnek majd, tudom, semmi sem tartja őket vissza, semmi sem késlelteti őket. Lehetetlen lesz ellenállnom. Én már eljátszottam a szerencsémet, de ezren és ezren vagyunk. Mindannyiunkkal nem bírnak. Ezért csak nézem, nézem az ablakot.” A férfi felemeli a kezét, és ujjával egy alakot rajzol a levegőbe, közben tovább suttog: „Az én életem egy fából összetákolt gép. Saját emlékezete hajtja előre. Szél és felhő' tartja össze.” „Hatalmas, zöld rétegeket, nagy, sárga foltokat látok, és vörös színű légfolyosót, amelyen majd keresztülmegyek, ha értem jönnek.” Újra az ablakhoz megy, a résen kidugja a karját. Szeme kidülled és különös fényben csillog. Mintha a világ összes fényét elnyelte volna ez a szem. „Érdekes!” — kiált fel. — „Az én gépem olyan, mint egy dinosauruscsontváz. Valamikor majd emberek laknak benne. Mindenkinek lesz egy szobája, ahol elmondhatja bánatát és örömét, mindent, amit azelőtt sohasem mondhatott el.” Hirtelen lehalkítja a hangját. A sarokba néz, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózik. „Kiáltanom kellett, kényszerítettek rá. Erre emlékszem.” „Most is kiáltani akarok... de úgy érzem, már nem tudok. Alig bírom elsuttogni a neveket, amelyeknek emléke szeretetet és rettegést ébreszt bennem.” „Nem akarok rettegni! Csendben kell maradnom, így felejthetek a legkönnyebben.”' „A határidő huszonnégy óra, ha ez letelik, a társaim megmenekülnek.” „Ne suttogj, felejtsd el a beszédet, a szavak nem léteznek, fel sem találták őket.” „Néma roncs vagyok. Árnya csupán önmagamnak.” „Vajon látnak-e?” „Látják-e összetört testrészeimet, égő, megrugdosott nemi szervemet? ...” „Ürességet érzek.” „A testem nem létezik.” „Meg sem találnak ... hazugság, hogy eljönnek. Félek, de csak jöjjenek ...” „Már nem vagyok itt. Az emberek tettében élek, a gyárakban, a házam melletti barázdában és mindenben, ami élő a népemben.” „... ezért nem tudnak legyőzni.” „Nem vagyok egyedül.. .......a harc folytatódik, és napról napra erősebb lesz, ebben biztos vagyok, senki sem á llíthatja az ellenkezőjét.” „Hazugság, hogy meghaltam!” „Ha eljönnek is, nem kérdik meg, készen vagyok-e. Karon ragadnak.” „Bírok-e majd menni?” „Igen, bírok, ez biztos.” A férfi lassan behúzza kezét az ablakból, teste megdől, majd ernyedten hanyatt esik. Megtámaszkodik, s úgy marad, háttal az ablaknak. Testét hirtelen őrült nevetés rázza meg. „... mert megvan az ablakom, s nem létezik semmi más, csak ez az ablak... a levegőben függ, megérinthetem. De nem teszem, mert félek, hogy összetörik, s nem marad meg az az illúzióm sem, hogy bennem és kívülem egy ablak él.” „Mintha fényből lenne, olyan szép!” „Látom, amint hatalmas ventillátorként forog, érzem a testem felé áramló levegőt, mely mint egy lepel, beburkol. Most megáll és engem megperzsel a hőség.” „Nincs körülöttem semmi, csak az ablak. Ott marad hatalmas jelként, míg vissza nem térek.” „Odább a látóhatárt sejtem, de nekem nincs egyebem, csak ez a kamra.” „Látom, amint mögöttem egyenként szétterülnek a felhők. Most megnyúlnak, utat alkotnak, aztán szétszakadoznak, nincs irgalom a lemaradóknak ...” „Az ott egy ördöngős ló, felhő-ló, megőrjít, már semmi sem tartja vissza, áthalad