Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - LÁTÓHATÁR - Luis Ferdinando Lucena: A tébolyító ablak (elbeszélés)
Makacsul keresi a férfi testét a földön, a meztelen, izzadt mellet, heréin a fájdalmas sebhelyeket. Feljött a nap, de a levegő éles és hűvös maradt. Felhőcsoportok úsznak az égen, finom, vékony fonalakkal egymásba kapaszkodva. A férfi reszket. Jéghideg, vizes ^epeiként fogja körül a levegő. Allát erősen a térde közé szorítja, de a reszketés egyre erősebb, megfeszíti és elernyeszti a testén a bőrt. A nap már magasan van az égen. A férfi feje elzsibbadt az égető fájdalomtól. iAlla mellére esik. Nyitott tenyérrel a padlóra támaszkodik. Hátát a falnak veti. A tégla jeges érintése egy régi élményt juttat eszébe. A levegő most a tengerre emlékezteti. Közel lehet-e a parthoz? A testét körülzáró teret alig észleli. Vajon létezik-e még a tenger s a föld? Kinyújtóztatja minden porcikáját. Nehéz feladat, de jóleső és szükséges. A szem még álmot lát. De az álom lassan szertefoszlik, s a színek tarkasága tompán kopogó szürkeséggé válik. A szem beleréved a térbe, s az első kép, mely összeáll, csupa töredék. A végtelen sok részre tagolódó ablak az. A férfi ennek a fényes négyszögnek az egyik sarkára függeszti a tekintetét. Innen kezdve rakja, forrasztja össze a végtelen sok töredéket. Vannak olyan részek, amelyek nehezen simulnak egymásba, szétfutnak a különböző .üregekbe, rátelepednek a magukhoz hasonló formákra. De a szem makacs. Elszántan dolgozik, elcsípi a szökevény részecskéket. Majd újabb dologba kezd. Hasadékot, alig látható rést keres a fényes négyszögön. Kinéz az ablakon. Az utcáról a nappal lármája száll fel, a kora reggel üdesége. Éretlen almaként hasad szét ez a nap is. A szem az űrben bolyong, észreveszi az egyetlen hunyorgó csillagot. Késő délután lenne? Vagy a virradat utolsó órája ez? Nem tudja. Az idő meghatározhatatlan és abszurd. Az a csillag olyan, mint egy kinyílt ibolya, amelynek kelyhe narancssárga fénnyel izzik. A falak a narancs ízére emlékeztetnek. A férfi homályosan emlékszik rá, hogyan nyaldosta őket, amikor rést keresett, hogy bedugja oda a nyelve hegyét. Érte jönnek. Megkérdezik tőle „Kész vagy?”. A mondat meteorként izzik fel emlékezetében. Kinyújtja kezét az ablak felé, erőlködik, meztelen testét a falnak veti. A hideg vakolat és a tégla csillapítja a lázát. „Nem. Nem vagyok készen”, gondolja, „sohasem leszek kész a~ra, amit ők akarnak tőlem . . . Velük megyek a keskeny, zsivajgó utcákon, s velük megyek az üresen kongó utcákon is. Embereket sehol se látok, pedig szemükkel közrefognak, mintha játékkocka volnék.' „Nem leszek sem hetes, sem ász.” „Számozatlan, jeltelen, el nem gurítható kocka leszek.” „Lehet, hogy csak egy hűvös véletlen vagyok, amely bosszúra szomjas. Igen, bosz- szúra. Meg kell bosszulni azt, amit velünk tettek.” „De most már semmi sem érdekel. Huszonnégy órára volt szükségem, hogy megmentsem a társaimat. Talán már letelt ez az idő, és akkor győztem. Hallgatásom, akár a fellázadt nép mindenható, győztes csatadala”, suttogja lázasan a szavakat. Aztán elhallgat. Elmegy az ablaktól, apró léptekkel rója a cella kicsi négyszögét. Nézi a testét, figyeli, hogyan tapad rá megperzselt bőrére, a sebekre az ablakon át beszűrődő fény. Majd újból az ablakra emeli tekintetét. A kép ismét széteséssel fenyeget. Mélyen, z:hálva lélegzik, majd visszafogja a levegőt. Lassan széttárja karját, míg csak meg nem érinti a falakat. Újra szavakat mormol, cserepes ajkán megalvadt a vér. „Bizony, eljönnek értem. Talán semmit sem kérdeznek majd. Közrefognak és átvezetnek a szűk, halotti csöndbe burkolódzó utcákon. Nem érdekel. Már egyáltalán nem
