Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - LÁTÓHATÁR - Luis Ferdinando Lucena: A tébolyító ablak (elbeszélés)
Luis Ferdinando Lucena (Chile) Az ablakrésen beszűrődik a fény, kutatva siklik a piszkos és nyirkos falon, végigfut a téglákon, s mint valami ócska, gyűrött és pec:étes zöld lepal, szétte-ül rajtuk. A falon kúszva felfedezi a szavakat, melyeket sóvárgón írtak rá azok, akik már nincsenek. Megpróbál elsiklani, de nekiütközik a ragacsos, vizelettel áztatott és az időtől megfekedetedett padlón guggoló férfi fejének. A fény kört rajzol a férfi leje köré, majd megáll a bal füle felett, a mély és duzzadt vágáson. Behatol a sebbe, körülnyalja, átöleli, mintha kínálkozó, kéjsóvár nemi szerv volna. A seb a fültövig ér, de a fény ezt nem tudja. Csak a vágás legmélyebb pontját világítja meg, aprólékos gonddal meg-megáll a felszakadt bőr minden kis zegzugában. Tovább halad és beragyogja a véres fejet. A hajszálak közé a furcsa, szivárványos fényözön halvány, fehéres szálakat sző. Mintha mésztejet öntöttek volna a koponyára. A fény most, befurakodik a törékeny fülkagylón át a fülcimpa alá, s onnan mint egy színe:; golyó tovagurul a megkékült, varas orcára. Aztán a bajusz felé kúszik, majd elképesztő kanyart vesz és nekiütközik az orrcimpának. Ott rásimul egy száraz vérrögre, mely az orr és a bajusz szőrszálai között tapadt meg. A szemet félhomály takarja. A hajnal hirtelen megsápad. Meleg lesz. Az ablak alig észrevehetően csillog a reggeli fényben. A férfi nem tudja, a hét melyik napja van. Emlékezetében kutat, de hiába. Talán ez az a pillanat, amikor sebesülten a fehér, nedves barázdára zuhant. A puoka- tus a fültövére sújtott. Talán. Zuhanás közben szeme száz darabra tört, s mintha a föld göröngyei is ezer meg ezer részecskére hullottak volna szé:, feltárva minden szemcse metszetét: benne a pici hézagokat, kvarctükröcskékat, a fantasztikus rovarokat, sokszögű, olajos porzóikat. S mikor már alig egy méterre volt a földtől, a kis szemcsék kavarogva fölszálltak az ég felé, furcsa űrt képezve, melybe a férfi hangtalanul belezuhant. Alomba, mély kábulatba süllyedt. így feküdt egészen addig, míg az apró, tüzes huzalok be nem hatoltak heréibe. Akkor látta meg az erős fényt, amely úgy égetett, mint az ágyékát átszövő huzalok. Ez már a nappal fénye volna? Ki tudja? A szeme rángott, s minden rángásnál újabb és újabb fénynyaláb hatolt be a szemgolyó belsejébe. Mindan egyes mozdulatából sikoly szakadt fel, mely apró villámlások és robbanások hangzavarává nőtt, s ott tombolt, ahová a kis huzalok makacsul befészkelték magukat. Ügy érezte, teste erőszakosan megnyílik és széteséssel fenyegeti. Csupán a tiszta fájdalom tartotta össze különös csapóhídjaival. Hidakkal, melyek partot vesztettek, amikor a kis huzalok abbahagyták munkájukat. A szem nyugodt maradt, gödrébe süppedt. A kinti kegyetlen fény és a hangok olyan kérdésekkel ostromolták, amelyekre nem tudott válaszolni. Vagy nem akart. A férfi továbbra is guggolt. A cella túl kicsi volt, nem nyújtózhatott ki. A fény ezt tudja. A TÉBOLYÍTÖ ABLAK
