Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Jorge Luis Borges: Borges és Én, Homokkönyv, A méltatlan (elbeszélések)

úgy éreztem, hogy a meghívás egyben parancs is volt, és egy szombat estén, vacsora után beléptem a csapszékbe.

Az egyik asztalt Ferrari uralta. Társait látásból ismertem, lehettek vagy heten. Ferrari volt közülük a legidősebb, leszámítva egy szűkszavú öregembert. Az Ő neve az: egyetlen, amely megmaradt az emlékezetemben: dón Eliseo Amaro. Fásult arcán széles forradás húzódott végig. Később elmondták, hogy fegyenc volt.

Ferrari a baloldalára ültetett; dón Eliseónak át kéllett ülnie. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben. Attól féltem, hogy Ferrari előhozza a múltkori kínos esetet. Azonban semmi ilyesmi nem jött szóba; nőkről társalogtak, kártyáról, a választásokról, egy énekesről, akinek föl kellett volna lépnie, de nem érkezett meg, meg arról, ami a negyedben: történt. Eleinte nehezen tűrtek meg maguk között, később azonban befogadtak, mert Ferrari így akarta. Annak ellenére, hogy többségüknek olasz családneve volt, valamennyien argentinnak tartották magukat (így is voltak nyilvántartva), sőt gauchónak. Béresek, fuvarosok, esetleg mészárosok voltak; az állatokkal való állandó kapcsolatuk: közel hozta őket a vidéki bmberekhez. Valószínűnek tartom, hogy a leghőbb vágyuk: az volt, hogy olyanok legyenek, mint Joan Moreira. Engem végül is Muszkának kereszteltek el, ám ebben az elnevezésben nem volt lekicsinylés. Tőlük tanultam meg a dohányzást és más egyebet.

A Junín utcában egyszer valaki megkérdezte tőlem, hogy Francisco Ferrari barátja: vagyok-e. Azt feleltem, hogy nem. Éreztem, ha igent mondok, hencegésnek tűnt volna.

Egy este razziát tartottak a kocsmában, és a rendőrség kiszúrt bennünket. Néhányat közülünk bekísértek a kapitányságra, ám Ferrarit békén hagyták. Két hét múlva megismétlődött a dolog, s ezúttal magukkal vitték Ferrarit is, akinek tőr volt az övében. Valószínűleg kegyvesztett lett. Ferrari ma már csak egy szerencsétlen flótás a szememben, akinek gáncsot vetettek és akit elárultak, de akkor még istenítettem.

A barátság nem kevésbé rejtélyes, mint a szerelem, vagy bármelyik arca ennek a zűrzavaros életnek. Néha az volt a benyomásom, hogy az egyetlen dolog, aminek, nincs szüksége a titokzatosságra, az a boldogság, mert önmagával igazolja magát. Az az igazság, hogy Francisco Ferrari, az elszánt és erős, rokonszenvet érzett irántam,, a megvetett iránt. Én megértettem, hogy tévedett, s hogy nem vagyok méltó a barátságára. Megpróbáltam kikerülni, de ő nem hagyta. Ezt a helyzetet még anyám nemtetszése is súlyosbította, aki nem nyugodott bele, hogy olyanokkal tartok fönn kapcsolatot, sőt utánzóm őket, akiket |ő csőcseléknek nevezett. A történetben, amelyet most: magának mesélek, a Ferrarival való kapcsolatom a lényeges, s nem azok a visszataszító tettek, amelyek miatt ma már nem érzek bűntudatot. Mert a vétek addig tart,, amíg bűntudat élteti.

Ferrari és az öregember, aki újra elfoglalta a helyét mellette, titokzatosan pusmogtak. Valamire készültek. Az asztal túlsó végén mintha Weidemann nevét hallottam volna, akinek szövőgyára volt a negyed szélén. Nemsokára, minden magyarázat nélkül, meg* bíztak azzal, hogy járjam körbe a gyárat, és jól figyeljem meg a kapukat. Már esteledett, amikor átgázoltam a patakon és a síneken. Emlékezetemben néhány szétszórt ház,, egy fűzfasor és egypár ablaknyílás maradt meg. A gyárépület új volt, de sivár és elhanyagolt, vörös színe a leáldozó nap pírjával egybefolyva maradt meg bennem. A gyárvasráccsal volt körülvéve. A főkapun kívül hátul két mellékbejárata is volt, melyek: délre néztek, és egyenest a gyárépületbe vezettek.

Bevallom, hogy időbe került, míg megértettem mindazt, ami magának már nyilvánvaló. Beszámoltam a látottakról, amit egy másik f:ú igazolt is, akinek a nővére a gyárban dolgozott. Ferrari úgy döntött, hogy a dolgot a következő pénteken visszük végbe,, mert föltűnt volna mindenkinek, ha a banda szombat este nem lett volna a kocsmában. Nekem falaznom kellett. Addig is jobb volt, ha senki nem lát bennünket együtt. Mikor már csak ketten maradtunk Ferrarival az utcán, megkérdeztem tőle:

— Maga bízik bennem?

— Igen '— válaszolta. — Tudom, hogy férfiként fogsz viselkedni.

Aznap és az azt követő éjszakákon jól aludtam. Szerdán közöltem anyámmal, hogy bemegyek a városba, megnézek egy új vadnyugati filmet. Felöltöttem a legjobb ruhámat,, és elmentem a Moreno utcába. Az út a Lacrozén vég nélkülinek tűnt. A rendőrségen megvárakoztattak, de végül is egy Eard vagy Alt nevű szolgálatos fogadott. Értésére adtam, hogy bizalmas ügyről szeretnék vele beszélni. Azt válaszolta, hogy nyugodtan