Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Jorge Luis Borges: Borges és Én, Homokkönyv, A méltatlan (elbeszélések)

Nem tudom, emlltettem-e már, hogy az Entre Rios-i tartományból származom. Ezzel nem azt akarom jelezni, hogy zsidó gauchók voltunk, mert ilyenek sosem léteztek. Kereskedők és gazdák voltunk. Urdinarrainban születtem, 'de már alig emlékszem arra a helyre. Kicsi gyerek voltam még, amikor a szüleim Buenos Airesbe költöztek, és itt üzletet nyitottak. Házunktól nem messze a Maldonado állt, azon túl pedig pusztaság terült el.

Carlyle jól tudta, hogy az embereknek hősökre van szükségük. Nagy történelmi műve San Martin kultuszát kínálta föl nekem, de számomra ő csak egy közönséges katona maradt, aki Chilében harcolt, s akinek alakját ma már csak egy bronzszobor és égy tér őrzi. A véletlen aztán egész más hőst hozott az utamba, mindkettőnk szerencsétlenségére. Találkoztam Francisco Ferrarival. Ön nyilván most hall róla először életében.

A mi negyedünk nem volt olyan rossz hírű, mint a Corrales vagy a Bajo, de azért minden csapszéknek volt egy-két hírhedt figurája. Ferrari a Triunvirato és a Thames utcai kocsmákban székelt. Itt játszódott le az az esemény, amelynek következtében én is a hívei közé szegődtem.

Egy hosszú hajú, bajuszos idegen jelent meg az ivóban, és borókapálinkát kért. Fer- Tari nyájasan szólt hozzá: — Mondja csak, nem találkoztunk mi tegnapelőtt este Julianánál, a mulatságon? Honnét is van maga?

— San Cristobalból — mondta az idegen.

— Azt ajánlom — mordult rá Ferrari —, hogy ne jöjjön ide többet! Vannak goromba emberek, akik nem röstellnének pimaszkodni magával.

A San Cristóbal-i eltűnt, bajuszostul, mindenestül. Lehet, hogy volt olyan kemény legény, mint Ferrari, ám tudta, hogy Ferrari nincs egyedül.

Ettől a délutántól kezdve Francisco Ferrari lett az én .tizenöt éves kamaszszívem áhított hőse. Barna volt, magas, szép szál ember, igazi férfi, a kor eszményképe. Mindig fekete ruhában járt.

A következő esemény alkalmával közelebbről is megismerkedtünk. Anyám, nagy- néném meg én bevásárolni mentünk, amikor az utcán sihederek állták el utunkat. Egyikük így szólt társaihoz:

— Hagyjátok csak, menjenek a vén tyúkok!

Nem tudtam, mitévő legyek. Ekkor lépett közbe Ferrari, ■ aki a környéken lakott, s épp kőrútjára indult.

A kötekedő elé állt, és azt mondta neki:

— Ha kötözködni van kedved, miért nem velem kezded inkább?

Hidegvérrel végignézett rajtuk, ám egyikük sem mert megszólalni. Jól ismerték Ferrarit.

Aztán vállat vont, köszönt, és ment a maga útján. De még mielőtt elindult volna, így szólt hozzám:

— Ha nem lesz más dolgod, állj meg az ivóban.

Megsemmisülve álltam ott. Sarah nagynéném kijelentette:

— Talpig úriember, megköveteli a tiszteletet a hölgyek iránt.

Anyám, aki feledtetni akarta kínomat, így válaszolt:

— Én inkább azt mondanám, hogy ez a kakas nem tűr meg maga mellett senkit a szemétdombon.

Nem tudom, hogyan magyarázzam meg ezt magának. Ma már eljutottam egy bizonyos szintre, könyvesboltom van, amelyet szeretek és ahol olvasgatok, élvezem a barátaim társaságát, például a magáét, feleségem és gyerekeim vannak, beléptem a szocialista pártba, jó argentin és jó ivó vagyok. Tisztelem a polgártársaimat. Megkopaszodtam, s már nem vagyok az a szegény, külvárosi, vörös hajú orosz fiú, aki voltam.

Az embereknek közömbös voltam. Mint minden kamasz, a többséghez szerettem volna hasonlítani. Keresztnevemet, a Jácobot, Santiagóra cseréltem fel, de családnevem a Fischbein maradt. Minden kor a maga képére formálja az embert. Ügy éreztem, az emberek megvetnek, és én is megvetettem magamat. Abban az időben és főleg abban a környezetben fontos dolog volt a bátorság; én gyávának éreztem magamat. Féltem a nőktől. Naponta elszenvedtem szüzességem szégyenét. Nem voltak velem egykorú barátaim.

Aznap este nem mentem el a kocsmába. Bárcsak sohase mentem volna. Ám végül is