Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Jorge Luis Borges: Borges és Én, Homokkönyv, A méltatlan (elbeszélések)

maradt csupán, de ezeket is kerülni kezdtem. A Könyv rabja lettem, alig mutatkoztam az utcán. Nagyítóüveggel vizsgáltam a könyv gerincét és borítóját, s elvetettem a gondolatot, hogy bármiféle fortély lenne a dologban. Megbizonyosodtam róla, hogy az apró illusztrációk kétezer oldalanként váltják egymást. Jegyzékbe vettem őket egy ábécés noteszben, melyet nemsokára telelrtam. A képek egyszer sem ismétlődtek meg. Az éjszaka azon ritka perceiben, melyeket az álmatlanság átengedett nekem, a könyvről álmodtam.

Közeledett a nyár vége, s megértettem, hogy a könyv egy szörnyeteg. A tudat, hogy én sem vagyok különb, hiszen a szememmel látom, s a tíz ujjammal tapintom, nem javított a helyzeten. lÉreztem, hogy ez az egész egy lidércnyomásos dolog, egy ocsmány valami, amely meggyalázza és megfertőzi a valóságot.

A tűzre gondoltam, de attól tartottam hogy egy végtelen könyv elégetése hasonlóan vég nélküli lenne, és füstjével megfojtaná az életet a bolygón.

Egyszer olvastam, hogy egy falevelet az erdőben lehet a legjobban elrejteni. Mielőtt nyugdíjba vonultam volna, a Nemzeti Könyvtárban dolgoztam, amelyben kilencszázezer könyvet tartanak számon; tudom, hogy az előcsarnoktól jobbra egy csigalépcső merül az alagsorba, ahol az újságokat és térképeket tárolják. Kihasználtam az alkalmazottak figyelmetlenségét, és a Homokkönyvet az egyik nyirkos polcon felejtettem. Ügyeltem arra, hogy ne jegyezzem meg a magasságot és az ajtótól való távolságot.

Érzek bizonyos megkönnyebbülést, de a Mexiko utcának még a környékét is elkerülöm.

A MÉLTATLAN

A városunkról alkotott kép valamelyest mindig idejétmúlt. A kávéházak idővel bárokká züllenek, és a kapualj, ahonnét azelőtt szőlőlugassal futtatott udvarokat láttunk, most homályos folyosóra nyílik, fölvonóval a végén. Éveken keresztül abban a hiszemben éltejn, hogy a Talcalmano utcának egy bizonyos pontján a Buenos Aires Könyvkereskedés található. Egy reggel arra lettem figyelmes, hogy a könyvkereskedést régiségbolttá alakították át; elmondták, hogy a tulajdonos, dón Santiago Fischbein már meghalt. Kövér, nagy darab ember volt, bár a beszélgetéseinkre jobban emlékszem, mint a külsejére. Keményen, higgadtan ítélte el a cionizmust, amely a zsidó népet egyetlenegy szokásrendszerbe kényszeríti, egyetlenegy ország határai közé zárja, hasonlóan más népekhez, megfosztva őt ezáltal gazdag bonyolultságától, belső ellentmondásaitól. Elárulta nekem, hogy Baruch Spinoza munkáiból állít össze átfogó válogatást; ez a válogatás mentes lesz minden, az olvasást gátló euklideszi sallangtól, és rendet teremt a fantisztikus elméletben. Megmutatta Rosenroth Kabbala denudatájának egy ritka példányát, de eladni nem akarta, bár azelőtt már meglepett néhány ritkasággal, tőle származik egy-egy Ginsburg- és de Waite-könyvem.

Egy régi napon, amikor kettesben maradtunk, egy történetet mesélt el az életéből, amelyet most már mindenkinek elmondhatok. Az elbeszélésben néhány jelentéktelen részt ugyan megváltoztattam, de egészében véve hiteles.

„Elárulok magának valamit, amiről ez ideig senki sem tudott. Anna, a feleségem sem tud róla, sőt a legbizalmasabb barátaim sem. Évekkel ezelőtt történt meg velem ez a dolog, s ma már szinte hihetetlennek tűnik nekem is. Talán majd fölhasználja a történetet valamelyik Írásában; meggyőződésem, hogy megfelelően dolgozza majd fel.