Irodalmi Szemle, 1984

1984/8 - LÁTÓHATÁR - Jorge Luis Borges: Borges és Én, Homokkönyv, A méltatlan (elbeszélések)

— A síkság egyik településén szereztem néhány rúpiáért és egy bibliáért cserébe. A tulajdonosa nem tudott olvasni. Föltételezom, hogy a Könyvek Könyvét amulettnek nézte. A legalacsonyabb kasztból származott, az emberek beszennyeződtek, ha csak az árnyékára léptek is. Azt mondta, hogy könyvének Homokkönyv a neve, mivel sem a könyvnek, sem a homoknak nincs se eleje, se vége.

Az idegen megkért, hogy keressem meg az első lapot.

Bal kezemet a könyv borítójára tettem, és a hüvelykujjammal, amely szinte a mutatóujjamhoz tapadt, kinyitottam a kötetet. Hiába volt minden: a címlap és az ujjam közé mindig bekeveredett egypár lap. Úgy festett, mintha frissiben sarjadnának a könyvből.

— Most keresse meg a végét.

Megint kudarcot vallottam. Hangom egészen megváltozott, alig tudtam kinyögni:

— Ez nem lehet igaz.

A bibliaárus suttogva válaszolta:

— Nem igaz, de mégis az. A könyv oldalainak száma valóban végtelen. Egyik sem az első, és nincs utolsó. Nem tudom, miért vannak szeszélyes módon számozva. Talán azért, hogy bizonyítsák: egy végtelen sorozat határpontjait mindegy, milyen számjeggyel jelöljük.

Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, hozzátette:

— Ha a tér végtelen, akkor mi a tér bármely pontján lehetünk. ■$ ha az Idő végtelen, akkor pedig az idő bármely szakában lehetünk.

Feltevései ingereltek. Megkérdeztem:

— ön bizonyára vallásos ember, igaz?

— Igen, presbiteriánus vagyok. A lelkiismeretem tiszta. Biztos vagyok benne, hogy nem loptam meg azt a bennszülöttet, amikor ördögi bibliáját az Úr Igéjére cseréltem.

Megnyugtattam, hogy nincs oka hibáztatnia magát, s megkérdeztem, hogy átutazóban jár-e ezen a vidéken. Azt válaszolta, úgy tervezi, hogy néhány napon belül visszatér szülőföldjére. Ekkor tudtam meg, hogy skót és hogy az Orkney-szigeteken született. Bevallottam neki, hogy Skóciát különösen szeretem, már Stevenson és Hume miatt is.

— És Robert Burns miatt — tette hozzá.

Mialatt tovább társalogtunk, tanulmányoztam a könyvet. Színlelt közömbösséggel kérdeztem.

— Szándékában áll, hogy fölajánlja ezt a különös példányt a British Museumnak?

— Nem. Magának ajánlom föl — válaszolta és egy komoly összeget szabott meg.

Azt válaszoltam, hogy ezt a pénzösszeget nem áll módomban kifizetni, ami igaz is

volt, majd elgondolkodtam. Néhány perc alatt megtaláltam a megoldást.

— Cserét ajánlok Önnek, uram — mondtam neki. — Ezt a kötetet Ön egy marék rúpiáért és a Szentírásért cserélte. A nyugdíjam egy részét, amelyet az imént kaptam meg és Wiclif gótbetűs bibliáját kínálom Önnek. A szüleimtől örököltem.

— A black letter Wiclif — suttogta.

Bementem a hálóba, és kihoztam neki a pénzt meg a könyvet. Forgatta a lapokat és bibliofil buzgalommal a címlap tanulmányozásába mélyedt.

— All az alku — mondta.

— Meglepett, hogy nem alkudozott. Csak később értettem meg, hogy azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be hozzám, hogy eladja nekem a könyvet. A bankjegyeket szá- molatlanul tette el.

Indiáról, az Orkney-szigetekről és a norvégekről beszélgettünk, akik a szigetet igazgatják. Beesteledett már, amikor elment. Soha többé nem láttam, a nevét sem tudom.

Először a Wiclif helyére akartam tenni a Homokkönyvet, de végül is úgy döntöttem, hogy az Ezeregyéjszaka hiányos sorozata mögé rejtem el.

Lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Hajnali háromkor vagy négykor lámpát gyújtottam. Előkerestem azt a képtelen könyvet, és belelapoztam. Az egyik oldalon egy maszk rézkarcára bukkantam. A sarokban egy szám, már nem emlékszem, hányas, a kilencedik hatványra volt emelve.

Kincsemet senkinek sem mutattam mag. Ám a birtoklás boldogságába félelem is vegyült, hogy netán ellopják tőlem, és később felébredt bennem a gyanú, hogy a könyv talán nem is végtelen.

Ez a két aggály csak tovább nevelte régi embergyűlöletemet. Néhány barátom