Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
ténye, ez a melegen simogató szempár még az imént a keze fölé hajló íférfi tarkóját •cirógatja ... Amikor az asszony a presszó elé ért ,és bizonytalanul nézett körül a kora délután növekvő forgalmában, a gyerek előlépett rejtekhelyéről. Maga is meglepődött, hogy a lába nem az imádott asszony felé viszi. Zihálva, futva rohant a következő utcasarok felé, ahol csak nemrég szállt le az autóbuszról. Meg sem nézte az éppen odaérkező busz számát. Csak amikor már jegyet lyukasztott, vette észre, hogy ellenkező irányba mennek. Nem az apja lakása felé ... Elhűlve, hitetlenkedve nézett nagyapja kemény vonalú, csontos arcába. Nagyanyja nem volt a konyhában. Ketten ültek szemben egymással a sarokasztalnál. — Meghalt? — ismételgette a kérdést már harmadszor, értetlenül. — Meg ... — De hát hogyan, mikor? — kérdezte fakó, színtelen hangon. — Tegnap temettük ... — És ... és volt valaki vele ... Vagy most is egyedül... egyedül volt... Hangjában annyi szomorú szorongás érződött, hogy nagyapja szokatlan sietséggel válaszolt: — Nem... nem. Nem volt egyedül. Itt volt a fia, megjött. Táviratoztak neki. A szomszédasszonya, aki takarítani szokott nála... A fia éppen szabadságon volt, mindjárt vonatra ült, hazajött... Még életben találta. De már aznap éjjel meghalt... A gyerek égő szemmel nézett maga elé, az asztalon érintetlenül feküdt a vacsorája. Gyomra émelygett, feje zúgott az ürességtől. — Talán ha kórházba vitték volna .. . — Nem akart... Hallani se akart a kórházról... A fia orvost hozott, ő is azt tanácsolta, hogy menjen kórházba... De lehet, hogy neki volt igaza, hogy nem ment... ö, tudod, már érezhette, tudta, hogy semmi értelme se lenne... — Szegény Misi bácsi... Lassan kezdett benne felengedni a görcs, agyában nyüzsögtek a gondolatok. Beszédfoszlányok jutottak az eszébe, az öreggel való meghitt együttlétük rendezetlen emlékfoszlányai. „A csikó! Hol van a csikó, meg az öreg többi állata?”, villant át fajta a gon- -dolat. Majdnem feldöntötte az asztalt, amint felugrott ültéből. — A Csillag... meg az anyja... meg a tehén! Hol vannak Misi bácsi állatai? Nagyapja nyugtatóan a vállára tette kezét, és visszanyomta a helyére. — Nyugalom, Péter fiam, nyugalom ... — Hol vannak az állatok? Most ki gondoskodik róluk? — Mondom, nyugalom, fiam. Eladták őket... Eladta őket a fia — javította ki )nagát. — Eladta? — értetlenkedett a gyerek. — El. De hát mi mást is tehetett volna, fiam? Messze lakik, Csehországban. Odaköti a családja, a munkája ... A szövetkezet vette meg őket... — És a ház meg az istálló? — Árulja azokat is, az egész telket... — És nem akar... nem akar hazajönni? Alig vette észre, hogy bejött a nagyanyja, kezében befőttes üveggel. Az unokájára nézett, bátorítón, kedveskedőn: — Felbontom .. . Kérsz? — Nem, nem ... Köszönöm, nagyi, nem kérek ... Az asszony kerek, pufók arca megkeményült: — Én mag csak azt mondom nektek, hogy igen fura, csökönyös vénember volt... Isten nyugosztalja ... A gyerek nagyapja mozdulatlan, fekete arcát vizsgálgatta. — Lehet, mama, de ... — Mit de ... Ügy élt, magányosan, -piint egy vén ordas. Hát élet az olyan... !Már régen másképpen élhetett volna ... Emberhez méltóbban ... — Nem fejeztem be, mama — emelte fel az öklét az öreg az asztalról. '— Lehet, iiogy csökönyös volt. De az is lehet, hogy csak hű, hűséges... — Hűséges? Kihez? Mihez volt hűséges?
