Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
Nagyapja az asztallapra ejtette súlyos öklét. — Kihez ... mihez ... Az állataihoz ... Meg önmagához. A gyerek lehajtotta a fejét. Ha nem szégyellte volna magát, megsimogatta volna azt a nehéz, munkában eldurvult nagy parasztkezet. Tanácstalanul álltak egymás mellett a betonsír előtt, amelynek a tetejét vágott kővel rakták meg vastagon. A fiú nem tudta, hová tegye a nagyanyja kiskertjében letört néhány szál vörös tulipánt. — Oda, a fejéhez... — szólalt meg halkan Zoli, a barátja. Letette a virágot. Keze közben önkéntelenül végigtapogatta az éles kődarabokat. — Aki ezt csináltatta, nemigen szándékozik kijárni hozzá — nézett fel a barátja arcába. Aztán eszébe jutott, hogy az öreget a felesége mellé temették. — Nemigen akar kijárni hozzájuk ... A temetőkert zöldellő bokrain, a dús fűben, a pitypang sárga virágain méhek zümmögtek. A sírok közötti utacskát szegélyező tuják íölött egy fecskepár cikázott szédítő gyorsasággal. — Odanézz, hová fészkelnek — csodálkozott Zoli, fejével a kopott halottasház eresze felé bökve. Az eresz alatt cikázó fecskékre pillantott. Eszébe jutott, hogy az öregember istállójában látott a télen két fecskefészket. „Úgy mondják, a fecske minden tavasszal hazatér, megkeresi régi fészkét” — gondolta. „Nem tudtak bejutni az immár lelakatolt istállóba, hát kijöttek ide, a temetőbe, az öreg után.” j Leültek egymás mellé a sír betonkoszorújára. Zoli keze a vágott kő között babrált. — Ha nem akarják, hogy felverje a gyom, ez a legjobb megoldás... Olyan messziről nem járhatnak haza minden hét végén — folytatta az imént megkezdett gondolatot. — Praktikus gondolkodásmód ... Magasan fölöttük, a kéklő égbolt alatt fülsüketítő dübörgéssel egy raj vadászgép húzott el. — Tavaszi gyakorlaton a MIG-ek — terelte másra a szót a barátja. A fiú szórakozottan nézett utánuk, látszott rajta, hogy egészen másra gondol. — Azért, tudod, Misi bácsinak nagy szerepe volt abban, hogy úgy döntöttem, ahogyan döntöttem... — Apádék már tudják? — Tudják. — Mit szóltak hozzá? — Mit szólhattak? Apám okosan érvelve le akart beszélni róla... Anyám meg síró- görcsöt kapott. Telefonon beszéltem vele. Amikor azt kiabálta a telefonba, hogy istállő- szagú, sült paraszt lesz a fiából, nem válaszoltam semmit... Letettem a kagylót... Zoli egy fűszállal katicabogarat térítgetett a sír fehér kövei között. — Nem kellett volna... A szülők végül is csak jót akarnak a gyerekeiknek... — Azt akarta, hogy gimnáziumba menjek és továbbtanuljak. Mindenáron orvost akart belőlem nevelni... Ez volt a rögeszméje... De nem hiszem, hogy az orvosi hivatás miatt... Szereti a fehér köpenyeket... — Kegyetlen vagy hozzá ... — Lehet. De ő se volt hozzám jobb, amikor otthagyta apámat... Meg engem... — Ne ítéld el... Nem tudhatod, mi volt köztük... És később, érted, ha nagy leszel, igazán nagy, másképp ítéled majd meg... — Az is lehet... Zoli, azért ne hidd, hogy dacból, vagy valamiféle gyerekes sértődöttségből maradtam nagyapáéknál és választottam más sulit, mint amit elterveztek nekem... Kemény arccal nézett maga elé. Lassú mozdulattal kivette barátja kezéből a fűszálat. — Anyu azt mondja, hogy konok vagy, mint a nagyapád — szólalt meg Zoli csendesen. Elgondolkodva megrázta a fejét. — Azt hiszem, ez nem konokság. Csak, tudod, én úgy gondolom, itthon is kell valakinek maradnia, a sírokat is gondoznia kell valakinek.
