Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
Az öreg már az asztalnál ült. Reszketős mozdulattal merte tele a tányérját káposztával. Közben ráhuňyorgott a sapkáját a kezében szorongató gyerekre. — Neked még jól is jön, hogy gyengélkedem... Jól van, jól van. Persze, hogy ijól jön most a segítség... Köszönöm — fordította komolyra a szót. Vacsora után még sokáig ültek együtt. Az öreg néhány darab akácfát dobott a pattogó tűzre, melynek lángja piros fényt varázsolt csontos arcára. A gyerek csodálattal nézte, milyen ügyes mozdulattal vesz parazsat a tűzből, puszta kézzel. A kisszéken szívta el a maga pödörte cigarettát. A lovakról beszélgettek, mint mindig. A gyereknek már régen a fejében motoszkált a kérdés, hogy mi lesz a Csillag sorsa, ha felnő. Az öreg mintha megérezte volna, mit akar, reszelős hangon szólalt meg: — El nem adnám... Semmi pénzért. E’ már nekem az utolsó lovam lesz... a Csillag ... Éppen éjféli misére harangoztak, amikor hazafelé indult. Benézett az istállóba. A csikó előrenyújtott mellső lábaira fektetett fejjel aludt. A kocsma felől koledálók énekfoszlányait hozta a szél. A tavaszelő első két-három hete alatt kicsit elhanyagolta a gyerek az öregember háza táját. Előbb tíz napig sízni voltak az osztállyal, azután mag, amikor az iskolában kicsit alábbhagyott a félévi hajrá, egy hetet az apjánál töltött a városban. Apja most kisebb, szerényebben berendezett kétszobás lakásban lakott, nem messze a sportcsarnoktól meg a fedett uszodától, amelyről a gyerek, hiába is küszködött ellene, még ébren is álmodni szokott a nagyapja vendégszobájában. Hálás volt hát az apjának, hogy egész hétre jegyet szerzett neki az uszodába, s miközben ráérős élvezettel tempózott a kristálytiszta vízben, a falun töltött fél év hihetetlenül és valószínűtlenül távolinak tűnt előtte. Mintha az a srác, aki Misi bácsi állatait etette, nem is lenne azonos azzal a fiúval, aki most naphosszat itt lubickol az uszoda csillogó vizében ... Aznap este lefekvés után sokáig beszélgetett az apjával. Apja kifejtette, hogy miért szeretné, ha visszajönne; könnyen és jól tanul, kitűnően sportol, kár lenne a tehetségét aprópénzre váltani, itt mégiscsak mások a lehetőségek. Reggel éppen indult az uszodába, amikor az előszobában megszólalt a telefon. Anyja hivta. Szeretne vele beszélni. Azt ajánlotta, hogy a régi lakásuktól nem messze levő presszóban találkozzanak. A lakásban most amúgy is nagy a fölfordulás. Űj szőnyeget vettek a nappaliba, most csiszolják a parkettákat. „Majd meglátod, milyen elegáns lesz...” Hogy mikor látja meg, arról nem esett szó. Azért nehezen telt a nap. Oszás után gondosan lezuhanyozott. Otthon átöltözködött. Sokáig kefélte a haját, tudta, hogy az anyja nem szereti, ha kócos. Már jó ideje ácsorgott a sarki presszó melletti szűk utcácskában. (Ügy Jtett, mintha a kirakatokat nézné elmerülve, de szeme sarkából a presszó bejáratát leste. Szíve egyszerre a torkában dobbant. Az utca túlsó oldalán megpillantotta az anyját. |Nem egyedül volt. Magas, vállas, szőke fiatalember állt mellette. Anyján kék tavaszi kabátka volt, kicsi, divatos, feltűrt szélű sapkája alól szabadon hullt a kék gallérra fényes, sima barna haja. A gyereknek elállt a lélegzete. Egy kapualj alá húzódott, onnan nézte őket. Anyja mosolyogva mondott valamit a férfinak. Az az órájára pillantott. Aztán lehajolt és hosszan kezet csókolt a presszó bejárata felé néző asszonynak. A fiú nem is vette észrq, mikor, merre tűnt el a férfi a járókelők között. Mohó tekintettel nézte az utca forgatagában utat kereső kék kabátos asszonyt. Az anyját. íNézte kedves, törékeny alakját, a réveteg mosolyú, szép arcot, amely mintha úszott volna feléje a siető-tüle- kedő járókelők gyűrűjében. Egészen közelről látta meleget sugárzó, barna szemét. Már ajkán volt a kiáltás: „Anya!”, lába már lódult, hogy elébe szaladjon és a karjába vesse magát. Aztán a pillanat egy töredéke alatt fielenyilallt a felismerés: ez a szép, drága arc nem reW mosolyog, nem látja, nem is láthatja őt, a fiát, nem is sejti, hogy figyeli. Ez a lenyűgöző mosoly még az imént elhangzott kedveskedő szavak vissz-
