Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
Ük a velük való munkát... Senki se akar velük dőgozni... — elhúzta a száját. — De én már az őszön láttam rajtad, amikor a tehenet legeltettem az út mellett. Meg amikor a kórót hordtam. Láttam, hogy szeretnéd megsimogatni a Bátort... A gyerek röstellkedve vakargatta a bólogató csikó fejét. Az öreg ránézett mélyen ülő szürke szemével. — Azért nem kő ám szégyenkezned... De tudod mit? Egyszer már meg kéne egyeznünk a nevibe. Az a Luna, az a Luna, az olyan furcsa, nem lónak való név... Mit szólnál a Csillaghoz? Ha Csillagnak hívnánk? — Csillag? — Csillag. — De neki félhold van a fején, nem csillag ... — Nem csillag, nem csillag ... — morgolódott az öreg. — A Luna meg nem lónév... Hát nem érted? — A magáé a csikó. Nevezze Csillagnak. — De ha neked nem tetszik ... — Mindegy, Misi bácsi... Teljesen mindegy. Csak ne legyen Sári, vagy ehhez hasonló ... — Akkor hát megegyeztünk... Aztán jnajd egyszer iszunk rá egyet... — Tavasszal már kimehet a Lu ... a ... Csillag? — Tavasszal már ki... — És eljöhetek néha ... segíteni... — Segíteni? Mit segíteni? — Hát... Majd ha a szénát hordja haza Misi bácsi, vagy máskor is... Az öreg nevetett. — Nagy fiskális vagy te, hékás ... Jól van no, persze, hogy eljöhetsz... Amikor hazafelé szaladt a kertek alatt, felnézett a téli égen ragyogó-hunyorgó csillagokra, meg a köztük úszó nagytányérú holdra. „Igaza lehet az öregnek. Legyen Csillag.” Karácsony este, amikor nagyszüleit a bőséges vacsora után elnyomta az álom és békésen bóbiskoltak a tévé előtti kényelmes karosszékekben, átszaladt az öreghez. Benézett az istállóba, két szaloncukrot adott a csikónak meg a lónak is egyet, aztán csizmájáról lesöpörte a havat és bekopogott az öreg konyhájába. — Gyere, gyere — nézett fel az öreg a kisszék alacsony ülőkéjéről, a sparhert mellől. Éppen a tüzet igazgatta. A tűzhelyen káposztaleves gőzölgött, a kicsi asztalkán fehér terítő szerénykedett. — Vacsoráztál már? — Jó estét, Misi bácsi... Egyedül? Hát nem jöttek a fiáék? — Látod... Jó estét... Tudod, nagyon messze laknak. Egészen a határon. Most meg nem is bánom, hogy nem jöttek ... — hangja erőtlennek tűnt fel a gyereknek. — Nem érzi jól magát, Misi bácsi? Az öreg nehézkesen állt fel a kisszékről. Nagy, súlyos kezét a gyerek felé nyújtotta. — Kellemes ünnepeket, fiam ... A gyerek keze egészen elveszett az öregember tenyerében. Nem tudta, mitévő legyen. — Magának is, Misi bácsi, kellemes ünnepeket... Hoztam egy kis kóstolót ja nagyapám borából. Igazi misebor — az asztalra tette a konyha gyér fényében zöldesen csillogó két üveget. — Egyik veltelini, a másik meg rizling — -tette “még hozzá zavartan. — Igazán kedves vagy... Köszönöm. De — fejemelte a mutatóujját — nagyapád tud róla? — Csak nem gondolná, Misi bácsi, hogy ... Együtt töltöttük meg az üvegeket... — Neki is mondd meg, hogy köszönöm. De hát én mit adok neked, mit adok nektek? — Ugyan már, Misi bácsi! De igazán nem beteg? — nézett az öreg beesett arcára. — Talán kicsit megfázhattam. Tudod mit? Rá se rántsunk... Az ünnepek alatt kiheverem. Ettél már? Ülj le velem ... — Köszönöm, már utána vagyok... Misi bácsinak ki főzött? Az öreg arcán árny suhant keresztül. — Tudod, a Maris néni... a szomszédasszony. — Aha ... Azért vacsora után mindjárt lefeküdhetne. Holnap meg én megetetek ... Nem kell felkelnie ... , i
