Irodalmi Szemle, 1984
1984/8 - Ivanics István: A döntés (elbeszélés)
— Rövidesen megjön a hó ... Karácsonyra se akarsz eljönni hozzánk? — Gyere te ... Gyertek ti le nagyapáékhoz ... Apja sokáig nem válaszolt. Még mindig ott állt az ablaknál, hallgatta a falusi téli est neszeit, a szél meg-megújuló rohamait. — Lehet. Lehet, hogy hazajövök. Legalább karácsonyestére. — Feküdj le, apa. Mikor mész vissza? — Korán. A félhatossal. — Akkor ... jó éjszakát, apa ... — Jó éjszakát. Elhallgattak. De még sokáig ébren figyelték az orkánszerű szél meg-megújuló tom-- bolását, szemüket kerülte az álom. A gyerek, amikor végre elszunnyadt, az anyjáról álmodott; kékmintás ruhájában látta* őt, amelyet oly igen szeretett rajta. Hajnalban arra ébredt, hogy valami hűti az arcát. Csukott szemmel, nagyon csendesen fordította meg nedves párnáját. Hogy apa fel ne ébredjen. De amikor kinyitotta a szemét, a téli derengésben (mindjárt észrevette, hogy a szembenlevő heverő már üres. A ház előtti tujafa sűrű ágain vastagon ült a tél első hava. Hosszú, kemény tél köszöntött a végtelennek tűnő csallóközi rónára. Hetente egyszer-kétszer, esténként, amikor nagyapja a kertészeti szakkönyveit bújta vagy keresztrejtvényt fejtegetett, nagyanyja pedig egy rég félbemaradt mellénykét kötött, nagyokat bólogatva a televízió előtt, csendesen kiosont a házból és a hóbuckás kertek alatt átszaladt az öregemberhez. Az öreg ilyenkor beleült a tehén szénával megrakott alacsony jászlába, a gyerek meg a kicsi fejőszékre kuporodott és beszélgettek. Néha meg csak a szél süvítését hallgatták az istálló meghitt melegében. A csikó néha odament a gyerek székéhez, s puha, hideg és nedves orrocskájával kedveskedve ''szagolt bele a tenyerébe; kockacukrot keresett benne. Az öregember csendesen nevetgélt. — Hozzád szokott. De ne adjál már neki, mert még cukorbajt kap... A gyerek megsimogatta a hosszú lábú kiscsikó nyakát, ott, ahol a legjobban szerette, a ragyogó sörénye alatt. Közben magához húzta a fejét. A csikó füle nevetségesen mozgott előre-hátra, mintha csak arra fülelt volna, amit róla beszélnek. Az öreg a jászolban óvatosan rágyújtott. — Én még ilyet nem láttam, mióta az orromon szuszogok ... Egészen, elbolondítottaď ezt a csikót, meg az anyját is. Egy ilyen úrigyerek mint te ... A gyerek két kezével átfogta a térdét. — Én nem vagyok úrigyerek. Az öreg heherészett. — Nem-e? Apád technikus a villanygyárban... Anyád meg ... Mi is -az anyád? A gyerek elengedte a térdét, felnézett a padlást tartó vastag, fekete gerendák irányába. Az egyikhez — mint egy ikerlakás — két fecskefészek fvolt ragasztva. Anyja sima, szép arcát próbálta felidézni magában. Eszébe jutott a rögeszméje, hogy belőle- élsportolót meg orvost nevel. A hűtlen. Szájában keserű nyál gyűlt össze, köhögnie- kellett tőle. — Pedagógus. Tanárnő ... — No ládd e. Még hogy nem úrigyerek ... Osztán itt töltőd az estéidet az én Jiüdős- istállómban. Védekezőn maga elé tette a kezét. — Szeretem az állatokat... — A nagyapád meg traktoros — mondta az öreg enyhe megvetéssel a hangjában. A gyerek elgondolkodott. — Az. De ki tudja... Ha lovak is lennének a szövetkezetben ... Az öreg szétmorzsolta a cigarettát a tenyerén, az ajtóhoz ment, s a kezében összegyűlt hamuval együtt kiszórta a hóra. — Semmit se jelentene. Ű már csak traktoros maradna. Mert tudod-e, nem mindenki,, a falusi emberek közül sem mindenki ért az állatokhoz. A mostani fiatalok meg röstel-
