Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - KRITIKA - Balla Kálmán: Barak László kötetei
figyelni kíván, kamera módjára rögzíteni, amit a világhói s önmagából fontosnak — jónak vagy rossznak — Ítél, s végeredményben Így szeretné „elmondani”, megjeleníteni a világot s önmagát. A megfigyelés szándékát jelzi a szinte mindvégig higgadt, indulatoktól és pátosztól mentes hangnem, az imitált történetmondás tüntető józansága. Ez a hangnem ugyanakkor — a tárgyilagos elbeszélésre vonatkozó — iróniának is hordozója, hiszen nem igazi történeteket olvasunk, hanem képzelteket, sőt inkább látomásokat, „felemelő, lesújtó víziókat”, amelyek a valóság elemeinek, fényeinek felnagyításából, megfordításából, továbbgondolásából táplálkoznak. Nem utópikus víziók ezek, nem egy remélt vagy rettegett, pozitív vagy negatív értelemben tökéletes világ jelenik meg bennük. Barak a létező világhoz (amelynek maga is része) viszonyul verseiben, mégpedig kritikus módon. Hol ironikus, hol reflexív, de legtöbbször groteszk szakaszai elsősorban a lét — a társadalom,a történelem, az élet — meghatározottságait érzékeltetik, Barak elsősorban ezekre: a korlátokra, akadályokra, kudarcokra és kényszerekre érzékeny. Önmagán is ezeket figyeli meg: „Ember/hidegen mondatrácsok mögött. Űriás? Rácsszaggató? A kezdetet megismertem. Ne vessetek meg, ha megismerem magamat. Vetnek majd rám úgyis: követ, keresztet.” (Elkölti végül minden mondatát...) Szkeptikus önmaga, vagyis az egyén lehetőségeit illetően agyonszabályozott világunkban, ahol a magánéletben is önkéntes vagy kényszerű társadalmi szerepünk foglyai vagyunk. A költészet, a költők hatóereje felől sincsenek illúziói: „E világban nem hídlanak hidak. Nincs is hídverő. S ha hidat én verek az égbe, megmosolyognak a versek. Elvegyem magamtól a nyájat? Késő, minden mondat zárva. Az üres papírlapon legyek?” (Minden mondat zárva) Valami abszurd remény mégis él az ember fiában, s Barak ezt érzékeli, noha iróniával szól róla: .......a magasból rézsútosan látható minden tartomány. É s valamennyien azt a szivárványt keressük. A kezekben kötél. A lehallgatókészülék se számít, bár sejthető: valami van a levegőben.” (Asszociációk) Ez az irónia azonban a nemesebb fajtából való: fájdalmas irónia. Értékét az sem csökkenti, hogy a kötetből számos ellenkező példát is idézhetnénk: félresikerült, szellemességet nélkülöző, a düh fölé alig emelkedő ironikus szakaszokat. Az abszurd reményt pedig — nem Baraknál találkozunk először az ilyen „feloldással” — a vers léte, az alkotás gesztusa táplálja:
