Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (4.)

után — és akkor is olyan eredendően kisebbségi irodalomként — bontakozott ki, amelynek valóban nem voltak történelmileg megalapozott helyi hagyományai..

A kisebbségi irodalom fejlődésének lehetőségei összefüggtek azzal is, hogy a köz- művelődés előzményeit tájainkon a konzervatív szellemiség jellemezte (példa rá a pozsonyi Toldy Kör, a komáromi Jókai Egyesület, a Lévai Casino stb.J, melyek eleve nem lehettek a haladó irodalmi és kulturális törekvések támaszai. E téren az első magyar irodalmi lap, az 1919-ben induló Tavasz és a Toldy Kör kiadásában évente megjelenő irodalmi almanach, az Of Auróra (1922—1932) sem jelentett kivételt, mivel a vidékiesség és a dilettantizmus megtestesítői voltak. A kivételek közé olyan társaságok tartoztak, mint például a losonci Madách Kör, melyet fiatal, haladó írók alakítottak.

„Piszkos várótermek fülledt embertömegében” született meg a csehszlovákiai magyar írás talán első, mindmáig kéziratban levő dokumentuma, Fábry Zoltán Üzenet című írása. A „Megbünhödte már e nép ...” döbbenetével azoknak a bajtársaknak üzen 1919 februárjában, akik egy öldöklő háborúban a „hazáért” haltak. Igaztalan a halál is, ha a haza elveszett, csendül ki a 'sorok közül az atyjával a halottaknak küldött üzenetből. Az atyja megy azok közé, akik „engedelmes gyermekként feküdtek be a pihenésbe ...”, ő viszi a „kabát jobb belső zsebében” az újságot, a festékszagú papirost. „Kiáltsd el magad atyám rettenetesen: Hontalan bitang lett a magyar!” — olvassuk Fábry sorait. És szinte törvényszerű, hogy néhány évvel később az „élni kell!” felismerésével Fábry Zoltán az egyike azoknak, akik a megértést és a megbékélést, a népek testvériesülését hirdetik, a haladás, a forradalom, a proletárok igaza érdekében és védelmében.

„Egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar sző, a magyar betű” nevében már 1922-ben, ún. nacionalista korszaka idején „visszanyert hittel” hirdeti: az életet, hogy — vagyunk!, s a felismerést, hogy az egyedüllétben is: erősek vagyunk. (Szózat — új magyar betűkhöz.)

Az irodalom életproblémáit 1922-ben — a világháború káinbélyege érzésével — Fábry a madáchi szent szó, az örök lAdám, az „...ember: küzdj és bízva bízzál!” hitében látja. A „végtelen semmi” partján Ady két kurucának beszélgetésére figyel:

Komám, eltévedtünk.

Nagy ez a sötétség,

Fölgyújtottuk a világot S nem látunk egy lépést.

Charles-Louis Philippe hangját hallja: „Semmi más nem akarok lenni: csak ember, egyszerű ember, mert a szívem egyszerű és jó, és könnyekkel a szememben írok ...” A „valóság kényszerébe lökött ember messiásaként” üdvözli a jövő kapujában üldögélő Tolsztojt és Dosztojevszkijt, s bár még az eltűnt krisztusi szeretet megváltó szavait keresi, mégis azokhoz akar igazodni, akiknek minden porcikájukban „egy távoli rejtelmes erő lángolása izzik”, s akik „a vállalt munka kötelességével alapozzák a jövőt”. Az „Élet él és élni akar” hitével Ady Endre utolsó életsikolyát. A halottak élén szavait idézi, a feltámadást vigyázok, az „őrzők büszke, szép emberhitével”. Ezek az induló kisebbségi magyar irodalom első szavai. Ami ehhez |egy évvel) később járul, az a „vaksággal félrevezetett magyarság élettelen frázisgyártóinak” elutasítása, s a „Budapesttől függetlenült szlovenszkói irodalom létjogosultságá”-nak felismerése, a „magyar emberirodalom” útjának vállalása.

Ha figyelembe vesszük, hogy a húszas-harmincas évek irodalmát nemzetiségi vonatkozásban bonyolulttá tette a nacionalista, soviniszta szemlélet, melytől nem voltak mentesek a többségi nemzetek polgári irodalmai sem, a Fábry által követett út eleve új csapást jelent a csehszlovákiai magyar és az egyetemes nemzeti irodalomban is. A szocialista irodalmi törekvések folytatását és megerősítését jelentette. Példaként a szovjet-orosz irodalom, a német valóságirodalom és a Magyar Tanácsköztársaság irodalmának hagyománya állt Fábry Zoltán előtt.

Egy tragikus korszak végén, 1938-ban Fábry Zoltán így jellemezte a szlovenszkói magyar szellemiség küldetését: „Mi nem élhetünk csak magyar életet, posztunkról