Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Gyóni Géza
S öklöt ráz mögöttem Szájas fűzfa-jankó. Amit én megúsztam, Véres volt a hullám, Széles volt az árok. S vers-gyilkos kufárok Atka, szitka hull rám. Vértavakon úszó Tépett, riadt hattyú, Pihenőre szállnék. S kövekkel dobál meg Fajtámbeli fattyú. Tépett, riadt hattyú, Csak egy zugra vágytam Csöndnek szigetében ... Szabad-e még kérnem Gőgös Hunniában? A kívánt „zugot”, „csöndes szigetet” Gyóni már nem kaphatta meg hazájában. A prze- myšli pokol nehéz hónapjai és a hadifogság nélkülözései, szenvedései testét-lelkét felőrölték. A Magyar Hírlap riportere, Rehorovszky Jenő Pozsonyban is rátalált azokra, akik a fogságban sorstársai voltak a költőnek. Förster Viktor, volt városi másodpolgármester és Palencsár János minisztériumi tisztviselő részletesen beszámoltak Gyóni fogolyéletének körülményeiről, viszontagságairól: a kezdeti nagy szellemi, költői aktivitásról és a későbbi fokozatos összeomlásról. Az utolsó súlyos ütést Mihály öccsének halála jelentette számára. Mihály szintén ott volt az oroszok által ostromolt Przemyslben, de a százezret meghaladó hatalmas védősereg más-más részébe beosztva nem tudtak egymásról. A fogságban találkozott aztán össze Achim Mihály főhadnagy közkatona bátyjával, akinek sok mindenben a segítségére volt. Érthető, hogy Mihály elvesztése rendkívül összetörte a költőt, és utolsó napjait már élőhalottként, tébolyo- dottan élte le. 1917. június 25-én, 33. születésnapján halt meg. A temetésén az alkalmi énekkar azt a megzenésített sírverset énekelte, melyet a költő már egy évvel előbb megírt magának, és amelynek utolsó két sorában világosan kinyilvánította azt, hogy ő — a költészetében tapasztalható ellentmondások ellenére — igazi szívvel „csak a béke katonája volt”: Hazai domb lesz vagy idegen árok, Bús sírom füve amelyen kihajt, Kopott fejfámon elmosódó írás Bolygó vándornak azt hirdesse majd: Boldog, ki itt jársz, teéretted is Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt. Véres harcok verték fel hírét, De csak a béke katonája volt.