Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - LÁTÓHATÁR - Ján Ondruš: Epeállapot (vers, részlet)
MERT CÉLOD: A FELSZÖGELÉS, MERT CÉLOD: A SAJÁT FINTOROD, ha lerajzolsz egy arcot és a hátad mögött elvarázsolod s egy másikat adsz vissza helyette, mely a saját nyálát is idegennek érzi majd és undorodik tőle, s ettől komor lesz, ha ilyet rajzolsz, bűnös vagy miatta, mert megismétled és szentesíted az egészet a papíron futó ceruzáddal, és végül összegyűröd a papírt és betömöd vele a szádat, ÍME, A HALÁL KETTŐNK KÖZÖTT, ÍME, AZ EPE, ÍME, A GŐG, ÍME, A MEGALÁZTATÁS, ÍME, A HALÁL KÖZTEM ÉS KÖZTEM, S a u 1 u s Ülök a szobában, az emberek a falon túl jönnek-mennek a járdán, megállnak és ráköszönnek egymásra: „Jó napot“, s én bent, a négy fal között motyogom: „Jó napot“, „Szép időnk van“, mondják aztán, mire én: „Igen, csak idebent a szobában van félhomály, a sűrű roletta-felhőzet miatti szürkület, csak idebent villámlik, forr a kávé és az alkoholszint egyre süllyed az asztalon“. KETTŐNK KÖZÉ ZUHANT AZ AJAK, KETTŐNK KÖZÉ ZUHANT AZ EPE, megállnak a járdán, háttal nekitámaszkodnak a falnak és én, az innenső oldalon, a falra tapasztom tenyerem és érzem testük melegét, szétnézek, sóhajukra sóhajjal válaszolok, hallgatásukra elnémulással, s amikor elmennek, újból egyedül vagyok és rajzolok, ÉRVEM A FAL ELLEN — A FAL, ÉRVEM A SÍRÁS ELLEN — A SÍRÁS, ÉRVEM A RÁNC ELLEN — A RÁNC,
