Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - HOLNAP - Tőzsér Árpád: Hizsnyai Zoltán versei elé
Hizsnyai Zoltán versei elé Hizsnyat Zoltánról annyit tudok, amennyit szűkszavú (nekem irt) leveléből, s az itt következő még szűkebb szavú verseiből megtudhattam. A levele szerint: Rimaszombatban született (1959), gépipari szakközépiskolát végzett Kassán, ez idő szerint pedig kokszoló munkás a kassai Vasműben. A versei szerint: egy fiatal ember, aki annyira együtt él anyagi környezetével, hogy az anyagi világ természete az ő látásának is természetévé válik, aki számára a „bogár” is „szerkezet”, aki csak elvétve szól az emberi viszonylatokról, de annál intenzivebben éli meg ezeket a viszonylatokat a tárgyak összefüggéseiben, tárgyiasitva s mintegy kinagyítva ezzel amazok elidegenedettségét. Nem véletlenül ajánlja tehát verseit PaulCelannak, Weöres Sándornak, Eugéne Guillevicnek. A levél és versek tanúsága egybecseng: Hizsnyait az a „Gömörország” indítja a költészet felé, amely egy időben csoportosan küldte a költőket a szlovákiai magyar irodalomba, az iskolában szerzett műveltsége az anyag „szerkezetébe” enged neki betekintést, s az ott látottakat világérzésének, emberi magatartásának költői kifejezésére használja föl. >S végül — s ami talán a legfontosabb — Hizsnyainak van érzéke az „iskolák” megválogatásához. Levelében azt írja, hogy „a híres magyar ipariban érettségiztem”. Nos, verseiből úgy tűnik, költészetből sem akar kevésbé híres „iskolában” érettségizni: az előbb felsorolt költők ugyanis, akiknek Hizsnyai a verseit ajánlja, egyben tanítómesterei is a versírást próbálgató fiatal embernek. Versein határozottan ott van mindhárom mester hatása, de mivel egy induló költőről van sző, ezt a hatást én nem gyengének, hanem erénynek tartom. S fordítva: az Érsekújvárban kiadott Iródia című sokszorosított füzetben publikálgató népes írójelölt-gárda legnagyobb hibája éppen az, hogy írásaik alapján nem tudom megítélni, kiket olvasnak, kiktől tanulnak. Olvasottságuk, műveltségük forrásairól, eszményképeikről még leginkább a nevükhöz biggyesztett pszeudonimok, a Johnnyk, Charlye-k, Roccók árulkodnak. Eszerint eszményképeik népszerű pop-sztárok, filmcsillagok, s nagyrészt műveltségük is ilyen jellegű, s ha mégsem, ha esetenként írók, költők hatása is érződik próbálkozásaikon, akkor azok a hatások felületesek, innen- onnan összekapkodottak, megemésztetlenek. Hizsnyaitól távol áll minden felületesség, minden formai cinizmus. Ö halálosan komolyan veszi a költészetet, s létezésének legmélyebb rétegeit érintő közlendő nélkül nem nyúl tollhoz. Megengedem, az „Iródiások” gyakorlatát motiválhatja az utánzás, az epigonizmus vádjától való félelem is. Hizsnyai azonban Babits Mihály elvéhez igazodik, aki valahol egyszer azt mondta, hogy egy idegen költőt igazán magáévá csak akkor tud tenni, ha előbb anyanyelvére fordítja. Hizsnyai Celant, Guillevicet és Weörest „fordítja” saját nyelvére, azaz mondja őket újra, utánozza, azzal a céllal, hogy magáévá tegye őket, s hogy az így tanultak alapján idővel majd kikalapálja saját költői eszközeit. S ebbéli igyekezetének sikeréről személy szerint én meg vagyok győződve.
