Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Bertók Imre: A tankönyvírás és -fordítás általános és nyelvi problémái

a polgári nevelés oktatásához az alapiskola 7. oszt. SPN, Bratislava, 1982. 14. 1.) ...a személyiség fejlődését széles körben befolyásolónak kell lenniük. (Uo. 18. 1.)

... a tanítóknak alkalmuk legyen hamisítatlan megismerniök azokat a társadalmi-politikai tényeket... (Uo. 21. 1.)

Kötőhangzó az általános többesjel előtt

A lektorok egyéni hozzáállásának a függvénye a kötőhangzó léte vagy nem léte a melléknevek és az igenevek alakjában. Az emberek szomorú + a + k voltak. A kötőhangzó vagy kapcsolóhang részben analógiás képződmény (ódivatú + a + k), részben a magánhangzóra végződő melléknevek mód- és állapothatározó alakja alapján — a magánhangzóra végződő melléknevekhez ugyanis -n, -an, en járul — keletkezett (szomorúan, állandóan). Ennek analógiájára került a többes szám jele elé is a lényegében felesleges -a-, -e-, kapcsolóhang, pl. kiváló + a + k, elnéző + e + k.

A tapasztalat azt mutatja, hogy azok a melléknevek és igenevek nyúltak meg és vették fel a kapcsolóhangot, amelyek jelentésüknél fogva gyakran szerepelnek mód- és állapothatározóként (szomorúan-ak, kiválóan-ók). Amelyek viszont kevésbé alkalmasak mód- és állapothatározói funkcióra, azoknak a többesük sem kötőhangzós. Hasonlóan viselkednek az összetett igenevek is: alávalók, célravezetők. Az ingadozás azonban már itt is tapasztalható.

Az általános többesjel (-k) előtt azonban nem vesznek fel kapcsolóhangot:

a) a főnevesült igenevek: író — írók, költő — költők, kutató — kutatók;

b) a terminus technicusként használt igenevek: az igék lehetnek cselekvők, visszahatok; a mondatok lehetnek alárendelők, mellérendelők.

A végleges konklúziót a nyelvművelő így összegezi: „Végeredményben az alakhosz- szabbítások szükségtelenek.” (Kovalovszky Miklós: Nyelvfejlődés — nyelvhelyesség. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980. 153. 1.) Sajnos, az ingadozás ezen a területen még jeles nyelvészeknél is fennáll, pl. ... az egyes mondatformák levezethetőek egymásból. Két mondattal tovább ugyanazon a lapon: ... és szinkronikusan valóban levezethetők egymásból. (Temesi Mihály: A magyar nyelvtudomány. Gondolat, Budapest, 1980. 153. 1.)

Mit tapasztalunk a tankönyvekben ezen a téren? Hiányzik a következetesség: Pl. ...a polgári neveléstan órái a tanulók számára vonzóak... (Módszertani kézikönyv a polgári neveléstan oktatásához a 7. osztályban. SPN, Bratislava, 1982, 12. 1.) ...a tanítási módszerekre a következők a jellemzők. (Uo. 22. 1.)

A nyelvi korpusok áttanulmányozása kapcsán azt lehetne leszűrni a kötőhangzó általános többesjel előtti használatából, hogy nagyobbára akkor alkalmazzuk, ha a melléknév az igenév névszói állítmányként szerepel — kivéve a főnevesült és terminus technicusként használt igeneveket.

A személyes- és mutatónévmás-félék anaforikus használata

Tankönyvírók és tankönyvfordítók bizonytalanul állnak az őket — azokat visszautaló használata előtt. Vannak szaklektorok, akik a régi iskola álszabályát hangoztatják a személyes és a mutató névmásfélék anaforikus (visszautaló) használatában. Kifogást emelnek az őket ellen azzal az indokkal, hogy a személyes névmás személyre, a mutató névmás dologra vonatkozik.

E szabály ellensúlyozására ismét egy másik álszabályt kreáltak, amely így hangzik: az előzményben megnevezett dologra hangsúlytalanul csak a személyesnévmás tárgy- alakja, illetve a paradigmájához tartozó személyragos határozószó a magyaros.

Ha figyelembe vesszük a visszautaló névmásfélék jelentését, vagyis azt: mi az, amire visszautalnak, továbbá saját mondatbeli helyzetüket, akkor azt látjuk, hogy az őket valóban gyakran utal vissza dolgot jelentő tárgyra, de elég sok megkötöttséggel.

Ugyancsak példákkal bizonyíthatjuk, hogy viszonylag hangsúlytalan helyzetben is sok kiváló írónk használta és használja az „azokat” névmási alakot visszautalásra. Le kell azért szögeznünk, hogy kiemelő mondathangsúly és teljes hangsúlytalanság között számos átmeneti fokozat van. Felvetődik tehát a kérdés, mi a különbség az azokat és az őket használata között? „Ennek magyarázata — írja Elekfi László — abban a mondattani jelenségben keresendő, amit a szakirodalmunk immár egy évtized óta