Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
Aki talál magának megfelelőt, ott marad mellette, mintegy birtokosként, megszerzett tulajdonát vigyázva, nehogy valaki még elorozza. Hajnalban jönnek! Nyiresi sógor szavai ott lebegtek a jeges holdfényben. Mária ezért odament a kórőkúphoz, a rejtek nyílását elzáró kórőkévét félrehúzta, s bebújt a szűk nyíláson. Bent nagy nehezen megfordult, s az elmozdított kévéket a helyükre igazította. Koromsötét támadt körülötte, tapogatózva, háttal, mint a rák, nyomult egyre mélyebben a kórőkúp gyomrába. Még az ősszel egy nyaláb szalmával bélelte ki a rejtekhelyei, s a szalmára egy lópokrócot terített. így, amíg jobb idlők voltak, akár aludhatott is... Srííí-húuuu! Srííí-húuuu! Dohog a szénnel-lánggal jóllakatott mozdony, sziszeg a kiáradó gőz. Hallani, idehallani a vagonsarokba. Beszökik a tárt ajtón, együtt zizzen a szélsodorta hóval és megtelepszik az egymásra hányt csomagokon ... Milyen kimért ritmus! S mily méltóságos! Rabszolga mégis. Azzal együtt, ami mögötte áll. A lidércjény, a mocsárláng, a sötétség, a fagy: jelei az ítéletidőnek. A férfiak, akik a borospincékben rejtőzködtek, Ilyenkorra már az asztalra borulva aludtak. Nyiresi sógor, harmadmagával, a Rekettyés egyik sűrű, széltől védett zugában, tűz mellett virrasztóit. A Rekettyés nem volt távol a falutól, de belenyúlt az ártérbe, s ilyenkor azok számára, akik nem ismerték, járhatatlanná változott. Az itthoniak persze ismerték a bönne való járást, hiszen télvíz Idején sokan kijártak ide, ki tiőr- közni, ki sárgavesszőért, ki tűzifáért. Nyiresi két társával néhány vén, fekete fejű fűzfa törzse közé rakott tűz mellett hallgatott. Olykor dobtak egy-egy száraz vagy száraznak vélt ágat a tűzre, kortyintottak a méregerős, itthon főzött „lavórovicából”, s várták, hogy megvirradjon. A Rekettyésben jól hallották, hogy a Duna még nem állt be, az egymáshoz ütődő jégtáblák csattanása, dörrenése, mint a puskalövések hangja, röpködött az ártér csupasz ágai között. A hangokra figyelve, a meg-megújuló csattanást hallgatva, szinte pontosan tudták, mi történik a folyón és a folyóban... Pillanatok, percek, órák __Megmozdulnak a batyuk. Csizmatalpak csikordul- nak a hóban, idegen hangok kavarognak, ismeretlen szavak röpködnek. — Hol vagyunk? — Hová megyünk? Nincs válasz. — Tak, jedem! — int az egyik gazda. Megmozdulnak a batyuk ... A gondolkodásba, a hallgatásba belefárad az ember. Nyiresi felemelt agy égő gallyat, s belenyomta a fagyos hóba. Az égő faág sercegve hunyt ki. — Ennyi az egész — mondta Nyiresi, s a gallyat újra visszadobta a lobogó lángok közé. — Van, aki örökre kihuny, van, aki újra lángra lobban. — Két társa egyetértően bólintott. — Mi meg, mint a vadak, nádifarkasok, olyanok lettünk. Mint az erdőkben bujkáló rablók és gyilkosok... De miért? Kit bántottam én? Kit bántottatok ti? — Az ág ismét tüzet fogott, táncolt a lángja, a piros lángok ették, emésztették. Nyiresi ismét belenyomta a hóba. — Ilyenek leszünk. Ilyenek, mint ez a félig elégett ág. Semmire se valók... Ennyi. S megint a csend, újra a hallgatás. A tűz lángja különös árnyakat lobbantott a szélhordta hóra. Néha az égő fahasábokból kipattant egy-egy szikra, és sercegve hunyt ki a havon. Lassan és nehezen telt az idő, lassan és nehezen virradt.
