Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)

Nagy ajándék adatott nekünk:

megélni a pusztulás minden nemét. Tizedik

évem küszöbén sötétlik a jövőtlenség.

Mária már didergett, pedig ahogy most, úgy még soha eddig nem öltözött fel. A Var- gáék padlásán — őket a legutóbbi transzporttal vitték el, s így a házuk üresen állt

— Balogh János és felesége kuporgott. Mindketten túl voltak már az ötvenen, s nagyon ragaszkodtak ahhoz, amit az életük során összekuporgattak. Ház, jószág, valamivel több, mint tizennégy katasztrális hold termőföld, szőlő, legelőrész... Gyermekük nem született, rokonaik már túl voltak a Dunán, így, amijük volt, ha elviszik őket, elpocsékolódik, ebek harmincadjára jut. Mi lesz velük öregségükre, ha mindez, ne adja az Isten, bekövetkezik?! Koldusbotra jutnak, mások kegyelmére, jóindulatára, ha marad itt valaki azok közül, akikre számítani lehet. Ezért határozták el, hogy a hajnalt a Vargáék padlásán töltik: menekülnek, ha a sors kiszámíthatatlanságából ők is a listára kerülnek. Ott kucorogtak a cseréptető alatt, egymás melegét keresve a dermesztő, kietlen padláson órák óta már. Hiába takargatták be egymást pokróccal, bundával, a csendes, kegyetlen fagy belopta magát a ruhák alá, s egy idő után már csak valamiféle zsibbadtságot éreztek. Baloghné aprókat nyögött, kicsi remegések, reszke- tések rázták a testét, időnként halkan köhintett párat, ilyenkor a nehéz pokrócot a szájára szorította: a köhögés árulója ne legyen. Vártak. Vártak mindenhol. Várták a hajnal érkezését, várták, hogy a katonák körülzárják a falut, de nem történt semmi.

Fogynak a sínek mellől az ismerősök és az ismeretlenek. Elzúgnak a teherautók, horkanva indítják a szekereket a lovak. Mária, három lányával a lepedőbe kötött dunyhák mellett. A fogatosok elmentek előttük, rájuk se néztek. Szürkeség, hó, hideg. A mögöttük lévő síneken vonat kattog, fékez, s megáll az állomás- épület előtt. Hallani a mozdonyból kisistergő gőz süvöltését.

Megvirradt, Mária hallotta a kakasok reggelt köszöntő kukorékolását, hallotta a kóró- kévék között szöszmötölő, zirgő-zörgő egereket, s akarata ellenére elbóbiskolt. Nem tudta volna megmondani, egy percig vagy egy óráig aludt-e, s azt sem, hogy mire riadt fel. Az első gondolata az volt, hogy már biztosan itt vannak. De kintről semmi zaj nem jelezte e föltevés valódiságát. Ha pedig ez idáig nem jöttek, most már nem is jönnek, gondolta Mária. Eddig még soha, egyetlen alkalommal se történt meg, hogy ne hajnalban jöttek volna. Ha pedig még nincsenek itt, akkor az, ami az este és az éjszaka történt, ostoba vaklárma volt'csupán. Mária felkelt vackáról, és tapogatózva elindult isten egének fénye alá. Amint a két kórókévét elmozdította rejtekének nyílása elől, szemébe csapódott a szikrázó fehérség. Kint nem történt semmi. Semmi olyan, ami nem hasonlított volna bármelyik reggelhez. Vaklárma volt az estéli riasztás. A katonák nem jöttek. Senki se jött. ;Nem álltak a sátorponyvás teherautók a házak előtt, nem cirkáltak fegyveres járőrök az utcán. Egyáltalán nem történt semmi az éjszaka. Még a Duna sem állt be, pedig a fagy rettenetes volt. Mária dideregve nyitott be a konyhába. A benti meleg megcsapta, keze, lába nemsokára sajogni kezdett, mintha millió tű szűrődött volna beléje. Ledobálta magáról a sok ruhát, a lavórba hideg vizet öntött, s előbb a kezét, majd a lábát fürdette meg, hogy a fájás kiálljon. Lányai még békén aludtak.

Kucorgunk a bezizegő havazás hangjai között.

Nincs szó, nincs köszönés, se szomszédolás.

A felpúpozott csomagbarikádok mögött virraszt a félelem. Mint egykor a besötétítések idején.

Félelem? Hol van az már! Félni: azt jelenti —