Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)

És a batyuk felé megindulnak a foga- tosok. Jönnek kimért, nyugodt, magabiztos léptekkel a havon. Jönnek némán és hatalmasan, felöltözötten, jóllakottan.

Kezdődik a mustra.

Válogatnak.

Fiatal, erős férfit asszonyostul.

Ha van siheder vagy legényfi, nagylány, az még kelendőbb. A többgyermekesek későbbre maradnak: aki nem fogható munkára, felesleges teher.

Mária alvó lányait nézte, a dunyhák melegében csendesen szuszogtak. A ruhásládából elővette férje megmaradt téli holmiját, meleg alsóneműit, s egyenként magára vette. Furcsa érzés volt a férje alsóneműit magán érezni; József emléke elevenedett meg előtte. Ahogy hajnalonként ül az ágyszélen, mezítelen talpát dörzsölgeti, melegíti, mert a döngölt agyagtalaj mindig nyirkos és hideg. Dünnyögő hangját Is hallani vélte: „Kutya világ” — ez volt a szavajárása. Ha pedig méregbe gurult, káromkodott: „A betyár úristenit ennek a kutya világnak ...” Máriának kibuggyantak a könnyei, s lecsordultak az arcán. Ha élne, ha itt volna, de másként is várná a virradatot! Gond, baj, nyomorúság megoszlana. Kettőnek könnyebb elviselni ugyanazt a terhet. A sok ruhától Mária kiterebélyesedett, mozogni is alig tudott. Elmúlt két óra éjfél után, amikor betette maga mögött az ajtót. Nem zárta kulcsra, mert úgy betörték volna. Az első percekben nem is érezte a hideget. A kék derengésben szikráztak a mennybolt csillagai, a Göncöl rúdja már lefelé fordult, jelezvén, hogy közeledik a hajnal, s a Fiastyúk csillagcsibéi egyetlen csokorba szórták a fényt a havas világ felett. Mária állt az udvar közepén, s hallgatózott. Hallgatta az éjszaka fagyos, mélységes csendjét, figyelte, nem zúgnak-e a távolban az autók motorjai. De csak a csendet hallotta, mert a nagy hidegek idején a csend hallhatóvá válik. Semmi. Semmi nem mozdult, s ez a mozdulatlanság és csend csak növelte félelmét, szorongását, s felébresztette menekülési ösztönét.

A mozdulatlanságban ennyi mozgás!

S ily láthatatlanul! Mint a kimondatlan kérdések: miért? és: hova? Hova visznek?

A rámpáról lassan eltűnnek a batyuk, a kasok, a bőröndök. Ritkulnak a parancsszavak, fogy a kinti mozgás, csak néhány lámpa fénye imbolyog; lápi kísértet, bolygó mocsárláng: elátkozott lelkek űzött fényei.

Mária a kamrában két vászonzsákot tekert még a csizmájára, s madzaggal átkötötte, hogy le ne csússzanak. Most már csak az volt hátra, hogy kibontsa a kórókúp oldalát, s elfoglalja rejtekét a kórókúp gyomrában. De Mária — maga sem tudta miért — még várt. Félt volna a kórókúp sötétjétől? Ö, nem! Nem egy hajnalt, sőt októberben egy egész éjszakát töltött ott. Nem, nem félt a sötétségtől, sem az éjszakától, sem a fagytól. Mária a magánytól félt. A belső és külső magánytól, amely a kórókúp belsejében sziklabálványként nehezedett rá mindig. Ezért tétovázott, ezért várt valami külső vagy belső jeladásra: menj, ideje elrejtőznöd. A jeladás azonban egyre késlekedett, s a fagy belecsípett az asszonyba. Vagy ez lett volna a jeladás? A természet kegyetlen kegyelme? Nincs rá magyarázat. De Máriának döntenie kellett: visszamegy a konyha melegébe, vagy bebújik a régi rejtekbe.

A fogatos gazdák válogatnak. Van, aki elégedett, de vannak elégedetlenkedők is. Ki hangosan, ki csendesen szitkozódik: rossz, gyenge a választék. Nem ilyet ígértek . ..