Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
karral várták, harag és gyűlölet nélkül. — Mehetnek haza — szólt a parancsnok. Az emberek hangos szóval adták tovább: — lehetünk hazai — A szavak az egyik csoportról átrebbentek a másikra: — Mehetünk haza. — Nemsokára már csak egészen halkan lehetett hallani: — Mehetünk haza ... Megnyikordul a vagon tolóajtaja. Növekszik a rés, a szürkeség átúszik a két világ határán. — Sesednout — hangzik a parancs. Kiszállni! Kiszállni? A négy vagonsarok félhomályában emberformájú árnyak mozdulnak. — Pohyb, pohyb! Mozogni, gyerünk, gyerünk... Megnőtt a távolság, kinyílt, s benne a fekete pontok megmozdultak, elindultak hazafelé, egy irányba, azzal a hittel, hogy most még nem kerülnek fel a parancsnok listájára. Ez a gondolat nyugalmat sugallt, valamiféle biztonságérzetet, ha rövid időre is. Mert arra, hogy mi következik egy hónap elmúltával, értelmetlen volt gondolni is. Egy nap, legfeljebb egy hét — ez még reális távolságot jelentett, ha sorsukon töprengtek. De olykor egyetlen hét alatt is minden megfordulhatott. Egyik napról a másikra egész családok, nemzedékek munkája, vagyona, minden összegyűjtött java — már amit a háború meghagyott — változott semmivé. Ház, jószág, föld: kiszaladt a lábuk alől, mintha soha nem is lett volna. Még azok voltak a szerencsések, akik Magyarországra települhettek át — ők vihettek magukkal minden mozdithatót. S vitték is, csak azt nem tudták, hogy hova s mire viszik. Volt olyan gazda, aki fél vonatszerelvényt megrakott; még a trágyát is magával vitte. — Ki tudja, miféle földet kapunk odaát... — Öutánuk csak a csupasz falak, a puszta ud,var ’maradt, s a temetőben egy-egy halom alatt a szüleik, nagyszüleik csontjai, a süttői vörös márvány sírkövön pedig a nevek. Átkelni hegyeken, folyókon, erdőrengetegeken, megmérkőzni sárkányokkal, óriásokkal, gonosz tündérekkel... A vagon sötétje megtelik mesével. A képzelet nem pihen. Csak az értelem? Az értelem megfárad. Megtompul? Hogy van ez? Nem tudom. Lehet, hogy a súlyos sötétség, az a hó-sötét, az a mínium-sötét temette be, bontotta szét... Az a valótlan való, az a másik, a mesék tartományába átnyúló. Ott, ott a vagon fagyos szögletében, a tömör fagysötétben támadt az első fölismerés: létezik a valóságon túl egy más valóság! Amikor Mária hazaért, a harangozó éppen estére csendített. A konyhában már sötét volt, a lányai a pokróccal leterített priccsen játszottak; a tűzhelyben égett a tűz, kellemes meleget árasztva. Mária a tűzhely mellé állt, s melegedett. Valamiféle biztonság- érzet járta át a kiáradó meleggel együtt: nem veszik lajstromba, ott volt a hólapátolók között, láthatta a parancsnok, hogy igyekezett. Még amikor ja megmaradt ebédet odatette melegedni a tűzhelyre, még akkor is az út, a fehér hó s a hólapá^olás képei jártak az eszében, s az emberek jóslata: reggelre beáll a Duna. így csak akkor beszéltek, ha nagyon nagy hideget vártak. Most — úgy tűnt — megérkezett a nagy hideg. Kívánták, óhajtották sokan: álljon be a Duna, hízzon meg a jég, hogy elbírja az embert, a jószágot, hogy ha kell, át lehessen rajta szökni a túloldalra. Mert volt, aki jnkább vágott neki a túloldali bizonytalanságnak, mintsem hogy az itteni bizonyosságban kelljen élnie. Mondják: a környező falvakból is szökdöstek át éjszakánként, amíg nem zajlott a Dunán a jég; csónakon, ladikon mentette ki-ki a magáét, ha tehette. 'Mária
