Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
a három lánnyal nem mozdulhatott semerre. Neki, hogy fölnevelhesse gyermekeit, maradnia kellett minden áron. Ezért i3 vállalta a délutáni hólapátolást, neki nem szabad okot adnia arra, hogy lajstromba vegyék. A lányoknak merített a habart bablevesből — babja még volt bőven Máriának —, s a tányérokat egyenként elébük tette az asztalra. A tízéves Mária imádkozott: „Jövel, Uram, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, ámen.” Némán kanalazták a levest, hörpölték, már-már gondtalanoknak látszottak. Vacsora után Mária rakott a tűzre, lefektette lányait, ő maga pedig közelebb húzta a lámpát, s nekilátott a foltozásnak. Mindig akadt varrnivalő, de ideje csak akkor jutott rá, ha a lányait már az ágyba dugta. Harisnya, zokni, alsó- és felsőruha — minden darab becses volt, mert nagyon nehezen lehetett hozzájutni. Ritkán került a boltba, s ha került is, az árát olyanra szabták, hogy nem tudta megfizetni. A pénz — ami kevés került — a legszükségesebbre, sóra, cukorra kellett. Azt is jegyre mérték, s ők jegyet is ritkán kaptak. Volt ugyan, aki vásárolt feketén, de Máriának nem volt mivel fizetnie. Kímélnie kellett hát, amit kímélhettek, s takarékoskodni kellett, amíg volt miből. A hosszú szerelvény mellékvágányon áll. Megéled, megelevenedik. A nyitott ajtóban gürnyedő alakok. Emberek? Előrehajolva bámulják a kinti soka- dalmat. Teherautók, lófogatok, közöttük csizmás-bundás emberek és katonák. Fürkészik a kinyílt torkú vagonokat — mit rejtenek, mit hoztak, miből lehet válogatni? Varrás közben Mária a délutánra gondolt, a rengeteg hóra, meg arra, hogy az éjszakai vihar ledöntötte a templomtornyot. Az emberek lapátolás közben arról beszéltek, hogy a torony ledőlése nagy veszedelmet jelent. Volt, aki azt mondta: elfordult tőlünk az Isten. El. Az Isten elfordult tőlünk, már régen elfordult, s nem tudni, magához emel-é valaha is újra ... Kint szinte nappali fényt árasztott a hold, s a mély csendben olykor hallani lehetett, hogy a folyón összekoccannak i az úszó jégtáblák. A koccanások hangja szerint azt is tudni lehetett, hogy a jégtáblák milyen sebességgel mozognak. Miként a kocsmában a szavak: azok is alig-alig értek egymáshoz. -Amíg valaki azt nem kérdezte: miért is kellett eltakarítani az országút havát? A kérdés felröppent a füstös kocsmatérben, s nyomában a felismerés csendje dermesztette meg a lelkeket: hajnalban jönnek! Jönnek, s viszik a népet ismét. Kellett a járható út a teherautók számára — a falutól a vasútállomásig. A kocsmáros — Búkor úr —, aki reszlovakizált, s megmaradhatott a saját ikocsmájában, csendesítette az embereket. — Marhaság — villogtatta platinából készült fogsorát —, ilyen hidegben nem jön senki. — Ezt mondta, holott ő tudta, hogy hajnalban jönnek. Még az autók számát is ismerte, sőt azt is, hogy kit visznek el. Mindezt tudta Búkor úr, s mosolygott. Buta parasztjai, úgy kell nekik, ha annyi eszük sincs, mint a tyúknak. De hiába volt Búkor úr derűs csitítása, az emberekben egyre biztosabbá vált a meggyőződés, hogy hajnalban jönnek; Mert mi egyébért kellett járhatóvá tenni az utat az állomásig?! A tény mindennél világosabban jelzi, hogy mi készül. Akkor pedig jó lesz résen lenni. Mert akit nem találnak odahaza, azt nem is vihetik el. A házat, a lakást feldúlják ugyan, de reggelre elmegy az autókaraván, s a szétdúlt lakásba vissza lehet költözni. Az emberek, mintha összebeszéltek volna, kifizették az elfogyasztott ital árát, s lassan kiszállingóztak az utcára. Más tartományok, más birodalmak, más rend, más hullámzás és — másféle létezés. Ami nem rakható autókra, marhavagonok platóira, ami akkor is velünk marad, ha mindenünktől megfosztanak, ha az utolsó gombot veszik is el, ha a hajunkat levágják, ha a szánkat betapasztják, ha a szemünket bekötik — nézni se tudjunk ... Mert az
