Irodalmi Szemle, 1984

1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)

Egy-egy vagonsaroknyi otthon?

A fémszerkezeten vastag zúzmararéteg... Mi kell az élethez, az élethez mi kell? Közelség? Kihez? Miért? Ennél mi több, s mi kevesebb? Ez is tér, tapintható, mérhető, bejárható ... Bejárható? A padlón vastag hasadás. Vinnyogva zúg át rajta a fagyos huzat. Csíp. Ezt figyelem. Egész valómmal ezt a csípős, vinnyogó léghuzatot. Bennem sziszeg, bennem. S benne sziszegek én, teljes gyermek-gondtalanságommal.

A vihar délig tartott, s a déli harangszóval elszállt, megcsendesedett, emberivé szelídült. Délutánra a községházáról parancs jött: minden házból egy férfi vagy nő jelenjen meg a malomnál lapáttal. A vasúthoz vezető országutat estéiig járhatóvá kell tenni. Az elmúlt másfél év alatt a falu lakói megtanultak parancsszóra élni. Aki ellenkezett, lajstromra került. Aki lajstromra került, akár azonnal össze is csomagolhatott. A parancskiadást követően a malomnál hamarosan nők és férfiak, fiatalok és idősek csoportjai jelentek meg. Riadt-fekete varjakhoz voltak hasonlatosak, hallgatásuk, akár a fagy, kemény. Ahogy jöttek, éppen csak köszöntek: jő napot!, jó napot!... adjon isten nektek is ... jó napot'

Bódult, félalvó állapot. Néha fölriadnak, szemükkel, anyjukat keresik, néha megszólalnak, valamit kérnek, de a válasz jöttéig sincs erő figyelni — visszabuknak a félálom bódulatába.

Még ez a legjobb: a se éber, se alvó állapot. Ez a libegés — ég és föld fölé emelő ..

Se éhesen, se jóllakottan.

A lapátok a malom vakolatlan téglafalának támasztva. Ahogy a parancs szólt. Lehettek már vagy százan. Utolsónak özvegy Mária jött, nagykendőt kötött a vállára. Özvegy Máriának három lánya volt: kis Mari, Zsófi és Ilonka. A legidősebb most volt tízéves. Zsófi nyolc, Ilonka hat múlt az őszön. Özvegy Máriának a férjét, Józsefet a doni vihar temette be. József a hír szerint megfagyott. — Miért jöttél el a gyerekeid mellől? — kérdezték Máriát. — Nem akarok lajstromra kerülni — lehelte az asszony. Három gyermekének iskolában lett volna a helye — ha lett volna iskola. De iskola nem volt. Helyesebben volt, állt az épület, a háború nem rongálta meg, még az ablakai se törtek be, ami különleges csodának is felfogható, de az iskola ajtaját bezárták az őszön, s a rektor urat kiparancsolták a tanteremből. Azóta már a faluból is. Hová, merre? Sorsáról senki sem tudott.

Ki érti ezt az

elképesztő örömöt: utazunk! Aki a falu határát se léphette át, a gyermek, a gyermek a szíve mélyén boldog.

Az útra kelés izgalma, a mozgás igézete — kit is szánna, mit is szánna? A marhavagont nem értette, a megalázottságra nem gondolt.

Azt se értette. Apját, anyját se, a rokonokat se. Sírtak. Jajgattak. Amikor autóra szánhattak, amikor vonatba rakodhattak, amikor minden mozgott körülöttük.

Mária tehát odatámasztotta a maga lapátját a többi mellé, s várt. Várták a további parancsot. Az pedig úgy szólt, hogy estéiig járhatóvá kell tenni az utat a vasútállomásig.