Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
Hogy miért? Ki merte volna megkérdezni? Azokban az időkban csak öreganyámban volt meg ehhez a bátorság: ő akár a deportálást vezető tisztet is megszólította. — Fiam, ha a te anyádat vinnék? Vagy: Fiam, jobban tennéd, ha hazamennél anyádhoz... Vele már semmit se tehettek. Túl volt a nyolcvanon. Szavait, kérdéseit különben sem értették azok, akiknek szánta. Még a parancsnok se mert vele úgy bánni, mint a többi halandóval. Holott ő már valamit értett abból, amit öreganyánk mondott. De öreganyánk, amikor az emberek a malomnál gyülekeztek, azzal volt elfoglalva, hogy egy megfagyott akácrönköt hettéhasítson a baltával. Próbáltam volna segíteni, de elkergetett. — Még a lábadba szalajtod az élit... A hóeltakarítás fontossága vagy értelme e nagy feladat mellett gombostűfejnyivé zsugorodott előtte. Holott egyébként biztosan lett volna legalább mondatnyi megjegyzése. Valami olyan, hogy: „Amit az ég adott, vissza is veszi, fölösleges 'azzal a földieknek fárasztani magukat.” A malom mellett topogó sokadalom persze nem így vélekedett. Voltaképpen nem vélekedett sehogyan sem. Jött a parancsnok, derékszíján a pisztollyal, oldalán két fegyveres katonával, s gyorsan öt csoportra osztotta a jelenlevőket. Sistergés, süvöltés, mintha vastag vásznat hasogatnának. A szerelvény futásának ritmusa megváltozott, lelassult. Ritkábban és halkabban kattogtak a vagonkerekek. Megérkezés? Vagy csak egy megálló? Egy ismeretlen állomás? De hiszen ismeretlen valahány ... Minden csoportra egy kilométernyi út megtisztítása jutott. — Do večera! Estig! Érteni? Üt járható! Indulni!... A parancs feleslegesnek és értelmetlennek látszott, hiszen akármikor ismét föltámadhat a szél és az eltakarított hóhegyek helyett újakat hord és emel. Minek akkor a rengeteg munka, fáradozás, didergés? A józan értelem így kérdezett volna, de akkor így kérdezni nem lehetett. Akkor már nem. Korábban még olykorolykor megszólalt az emberekben az egykor volt önérzet, a büszkeség vagy a méltóság. Mostanra mindez valami feneketlen mélységbe süllyedt. Csak lehajtott fejjel lehetett élni, csak néma szájjal lehetett maradni, csak engedelmeskedve őrizhette meg magát, aki még itt élt. Mert ha valaki felemelte a fejét, ha megszólalt, listára került, és aki listára került, annak a sorsa megpecsételődött. Ezért hagyta odahaza három gyermekét Mária, ezért lapátolta a havat. Szerette volna elkerülni az engedetlenségnek még a gyanúját is. Még a gyanú árnyékától is óvakodott. Maradni akart, a szülői házban élni, fölnevelni az árvákat isten segedelmével, s ha majdan letelik a gyász — letelik-e valaha? —, még valakivel, jóravaló özvegyemberrel is megajándékozhatja az ég. Hiszen asszony ő, nem is elvetendő. Érthetetlen szomorúság. Miért nem látták, miért nem értették, hogy ez, mint a mese: hipp-hopp, ott vagyok, ahol lenni akarok! Hogy tél és hó és fagy? Meg az otthonmaradottak? Nem, a gyermek számára az ismeretlen mese, csak az! Ott, már ott, amikor szalonnát, kenyeret abroszba kötöttek, amikor a katonák föl-alá sétáltak az udvaron, s ahogy minden mozgott és sistergett... A száz lapát nyitogatta a hóval eltorlaszolt utat. Súlyos hótömbök fordultak le az árokszélre, árokpartra; a volt hóhegyek újabb hegyekké egyesültek, s itt-ott az út két oldalán álló almafák koronájáig is felértek. A hólapátolök némán dolgoztak, a Japá- tok hersegve fényesedtek, néha összekoccantak az út vágott köveivel, s a parancsnok megnyugodva állapította meg magában, hogy estére az út járhatóvá lesz, s azt is, hogy
