Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
percig lehunyt szemmel hallgatta a kintről beszűrődő hangokat, a szél süvöltését, és valami távoli, felismerhetetlen zörejt. Amikor az álom ködétől megtisztult az értelme, az éjszakai emlékek lepték el; a torony, a harang, a hóvihar, a mély sötétség... Hirtelen nagyon éber lett. Harangozni kell! Az évtizedek óta beidegződött kötelességtudat kilökte az ágyból. Gyufát lobbantott az óralap előtt — tik-tak, tik-tak —, az óra háromnegyed hetet mutatott. A harangozó megnyugodott: van még egy negyed órája. Van? Magára kapkodta a ruháját, s már rohant is a torony felé. A kisharang... Nézett fel a magasba, s a szürkületben előderengett a csonkává vált építmény. Az éjszakai vihar a háború roncsolta tornyot valóban ledöntötte, de a torony téglaépítménye állt, s ott hallgatott benne az egyetlen megmaradt harang. A harangozó kikerülte a lezuhant roncsokat, benyitott a toronykapun, és elindult a toronyba vezető létrán fölfelé. Kegyetlen huzat süvített a szűk lépcsőfeljáróban, mintha a kinti vihar ebből születne, ebből az éles áramlásból, amely alulról fölfelé emelgeti a világot. Lehet, hogy ez a belső erő vetette le a tornyot az éjszaka? A harangozó felhajtotta gallérját, védvén a fülét, hogy huzatot ne kapjon, és a torony gyomrában szaporán emelkedett a semmibe vezető lajtorján a kisharang felé. Régen, amikor még a toronyórát nem pusztította el a háború, ilyenkor, felérvén a harangokhoz, megvárta a toronyóra ütését, s a hetedik kondulás után meghúzta a középső harang kötelét. — Édesanyáin, mikor érünk már oda? ... — Nem tudom, kedvesem, nem tudom ... Ez az út soha nem ér véget! — Édesanyám ... Reggelente mindig a középső harangot kongatta meg. Délben és este már a kicsivel, a megmaradttal csendített. Mostanában, hogy a toronyóra elpusztult, inkább csak úgy találomra harangozott. Nem számított fél perc, de még egy negyedóra sem. A torony alatt élő emberek élete már régóta nem a toronyból megszólaló időhöz igazodott. Volt ugyan reggel, dél é3 este, de nem úgy volt jelentősége, mint régen, amikor emberként tisztelték egymást a torony árnyékában lakozók. A háború aiviharzott a falu fölött, de nem békét hagyott maga után, hanem valami megnevezhetetlen romlást, amely a közösség ősi rendjét szétrombolta. Voltak, akik önként választották a túlra való menekülést, voltak, akiket erőszakkal vittek, délre és északra egyaránt. A gazdaporták és zsellértelkek egyként váltak néptelenné; este még lefeküdtek a lakói, reggelre pedig üres volt a ház. Gazdátlanul bőgött az istállóban a tehén, éhesen nyüszített a kutya, visítottak az ólban a disznók, s a baromfiak fulladoztak, mert nem volt aki kinyissa az ólajtót... Mi mindent látott a toronyablakból a harangozó! A hajnali rajtaütéseket, sátorponyvás teherautókat, összekötözött batyukat, kapkodást, jajgatást, s végül a teherautók után szálló port és az értelmetlen csendet... Mikor a teherautók elindultak, meghúzta a harang kötelét: giling-galang ... giling-galang ... Isten veletek, Isten óvjon benneteket; a harangszó nyomán találjatok vissza, a harangszó mutassa meg a hazafelé vezető utat. Harangozott, húzta a harangkötelet, amíg az utolsó teherautó el nem tűnt a domb mögött. Most, amint fölért az egyetlen megmaradt haranghoz és — szokása szerint — széttekintett az alatta nyugvó tetőkön, csak az éjszakai hóvihar dúlását látta: az utca hóhegyeit, a szélsöpörte tetőket, néhány letört faágat. Mást semmit. A sűrű havazás, a szél meg-megújuló rohamai eltakarták a távolabb álló épületeket; a dombig most el se látott. Megmarkolta a kisharang kötelét és meghúzta. Bim — koccant oda a harang falához a harangnyelv —, bim... bam, bim-bam ... Az érc zengeni kezdett, s a kiáradó hang beleütközött a suhogó szélbe. Szinte hallani lehetett a találkozás furcsa csattanásait: mint amikor csendes és nagyon hideg éjszakákon a tó jege megpattan, amikor rianás támad... Vagy mint öreganyánk szava, ha nagy ritkán megszólalt. De hasonlíthatnám fejszecsapáshoz is, amikor nagyon' kemény fát hasogatunk. A harangozó, miközben a harangot hintáztatta, a toronyablakon át minden égtáj felé széttekintett, de mindenütt csak szürkeséget látott. Közben a karja elfáradt, ezért elengedte a harangkötelet: kongjon, amíg tart a lendület. A harangnyelv odakoccant még néhányszor a harang falához, aztán csak remegő-vibráló érces zúgása volt hallható, ahogy egyre halkul, míg végül egészen elcsitul.
