Irodalmi Szemle, 1984
1984/7 - Gál Sándor: ítéletidő [elbeszélés)
Fáj a mozdulat. Még jobban a mozdulatlanság. Akár a földbe ütött karó: állt a sötétség udvarában és úgy hallgatta a hóvihart, hogy nem hallott semmit. A metsző hidegtől fogai összekoccantak, lehelete rádermedt durva szálú bajuszára, kucsmájára vastag hóréteg rakódott. Uramisten — vacogott benne a lélek —, mi lesz, ha a torony magával rántotta a harangot is? Az egyetlen megmaradt kisharangot, amelyet a háború nem emésztett el. Lehet, hogy a kisharang, a giling-galang szavú, itt hever a sötétségbe merült toronyroncsok alatt?! Hogyan lesz ezután reggel, dél és este, ha nepi jelzi a harang? És hogyan lesz nélküle vasárnap, ünnep? Hogyan lesz temetés és esküvő — gyász és öröm?! Hogyan lesz hallhatóvá az idő, ha a toronyból földre omlott az utolsó harang is? E sötét gondoktól a harangozónak eleredt a könnye. És az elmenőket mivel búcsúztatja ezután? Akiket hajnalonként vagonokba raknak s viszik ismeretlen, idegen tájakra szolgának, cselédnek, s azokat, akik a Duna másik oldalára indulnak új otthont keresni. Kísérő harangszó nélkül hogyan is távozhatnak el? Marad-e szivükben visszatérésre remény, ha némán bocsátja útjukra őket a szülőföld? A vagon: szabvány. Uniformis. Hadsereg léptékű, állat léptékű. Farral öt-öt ló. A csúsztatható ajtótól jobbra és balra, fejjel a vagonfalnak: négyszer öt fő katona, plusz fölszerelés. Kívül-bévül míniumszínű — nappali fényben. Most: szuroksötét. Vagy míniumsötét? Mit akar velünk ez a sokféle sötétség? Fekete kérdéseket vitt magával vissza a házba a harangozó. Gyufát keresett, lámpát gyújtott, s a gyér világosságnál levetkőzött. — A lámpát! — reccsent rá az asszony. Erre a harangozó ráfújt a lángra. — Leszakadt — mondta rekedtre váló hangon —, hallod? Leszakadt a torony ... Lázcserepes ajkak. A fog fagyos kenyeret őröl, a kenyér ragacsos péppé csirizesül, lenyelhetet- len. Nincs elegendő nyál a nyeléshez. Kiszikkadtak a test nedvei; lüktet a halánték, s a gyermek maga alá csurgat. Az asszony egy szót sem szólt, a harangozó mégis tudta, miként vélekedik róla és a toronyról. Egybefogott mondanivalója ez lett volna: „Csak az a baj, hogy nem voltál alatta.. ” Esetleg így: „Kár, hogy nem rád szakadt..Istentelen némber, dörmögte a harangozó, belefojtana egy kanál vízbe, ha tehetné. De miért? Mit vétettem ellene? Vagy talán az a baj, hogy semmit sem vétettem? Ezzel a nyugtalanító, meg nem válaszolt kérdéssel bújt vissza az ágyba, amelyből a torony mélybereccsenése riasztotta ki, alig egy negyed órája. A torony sorsa beteljesedett, de mi van a kisharanggal? Riadtan — riadtan? — beszorulva egy-egy sarokba. Vagonsarokba. Ahol nem ér a becsapódó szél, ahova nem szitál a rácsokon besodródó hó, ahol a szélárnyék... Nem tudható, miért húzódtak éppen a vagonok sarkába. Hogy a családok együtt legyenek, talán azért. Valami megnevezhetetlen szürkeség nehezedett a szobára, amikor fölébredt. Az ablakon át szűrődött be ez az ólomszínű derengés, de a tárgyak körvonalait még nem mutatta meg. A harangozó az ébredést követő kábulatban hirtelen nem tudta, hol van. Pár
