Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Bertók Imre: A tankönyvírás és -fordítás általános és nyelvi problémái

rögzített helységnévtár! alakban tüntetjük fel a tankönyvekben. A helységneveket tehát csak egy nyelven közöljük.

Mindent összegezve mondjuk ki: az egyértelmű terminológiára szükség van, hogy •egy nyelven beszéljünk.

A HELYSÉGNEVEK TOLDALÉKOLÁSA

A magyar nyelvterületen kívüli helyneveket végződésükre való tekintet nélkül a hol?, hová?, honnan? kérdésre -ban, -ben, -ba, -be, -bői, -bői belső híelyviszonyt kifejező .esetragokkal toldalékoljuk. Tankönyveinkben ezt a szabályt követjük. Az ingadozást azonban napirenden észleljük a sajtóban. Pl. „A műemlékvédelmi munka felgyorsításán fáradoznak: Banská Stiavnicán, Kremnicán, Levočán és Bardejovban. .(Oj Szó 1982.

II. 5.). Újabban olyan nézet alakult ki a magyarországi szakemberek körében, hogy ne ragaszkodjunk mereven a -ba, -be, -ban, -ben, -ból, -bői toldalékoláshoz, hanem engedjünk teret a szóvégi hangszóra támaszkodó raghasználati szokásnak. A tankönyvek esetében azt javaslom, hogy ne legyen keverék toldalékolás ugyanazon helységnév esetében (pl. Vráblen, Vrábleban), hanem legyünk következetesek.

Milyen nyelvi, nyelvhelyességi és stilisztikai akadályok nehezítik a tankönyvírók és a tankönyvfordítók munkáját?

a) a nyílt, le nem zárt, ingadozó, vitatott és vitatható nyelvi jelenségek, amelyeket magyarázhatunk így is, úgy is. Pl. a variánsok (allomorfok) esetében mind a két használatot helyesnek kell elfogadnunk mindaddig, amíg az idő az ingadozásnak véget nem vet az egyik vagy a másik használat javára (-nánk, -nénk, -nők, -nők);

b) a megcsontosodott nyelvhelyességi előítéletek, amelyeket nem tudunk változónak elismerni, noha a nyelvi gyakorlat már túlhaladta (a páros testrészeket a magyar ■egynek veszi);

c) a nyelvi babonák, amelyeket az alap-, illetve a középiskolából cipelünk magunkkal, görcsösen ragaszkodunk hozzájuk, mert egy köztiszteletben álló kiváló tanítónk, tanárunk mondotta (a középfokú melléknevek melletti -nál, -nél adessivusi rag használata magyarosabbb, mint a -tói, -tői ablativusi rag használata];

d) a nyelvtani normák tárháza az akadémiai nyelvtan, mert az újabb kutatási eredményeket még nem kodifikálták, noha a gyakorlat már alkalmazza őket (a birtokos személyjel magasan túlszárnyalja a birtokos személyragot a szakirodalom terminológiai használatában);

e) elvi kérdéseket csinálunk olyan jelenségekből, amelyek pusztán a nyelvszokás ■dolgai (nyíltabbá válás és zártabbá válás -iok, -iök, -uk, -iük esetében);

f) nem merünk szabadulni a szolgai fordítástól, vonatkozik ez különösen az igei vonzatokra (A méh végtagjai a virágpor gyűjtésére alkalmazkodtak. Természetrajz 6, •65. 1.);

g) a tudatos kontrasztív nyelvi ismeretek hiánya, az ösztönös fordítás, illetve a cél- snyelvi normák analógiás átvitele a bázisnyelvre (a helyesírás, a kongruencia, a halmozott mondatrészek esetében).

INGADOZÁSOK, VAGYLAGOSSÁGOK, NYELVHELYESSÉGI BABONÁK

'Vizsgáljunk meg most egynéhány ingadozást, vagylagosságot, nyelvhelyességi babonát a morfológia és a szintaxis síkján, amelyek a tankönyvírók és a tankönyvfordítók, ‘valamint a lektorok relációjában nem tisztázottak, s nem egyszer konfliktusokat okoz- inak.

Az ikes igék ragozása

Az ikes igék ragozásrendszere ma már felbomlott. Liberális kezelésük természetes, de mivel nem zárult le körülöttük a vita, azért bizonytalanságra adnak okot, ezt alátámasztják még a változó ikes igék (eprész -ik, hull -ik, időz -ik), amelyek kettős alakúak. A kettős alakok folytán finomkodó és túlzó pontoskodással ikesen ragoznak •voltaképpen Lktelen igéket is, pl. cigarettázom.