Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - KRITIKA - Grendel Ágota: Felhívás mesére, játékra
hol senki sincs velem; hová senki nem szólhat át, hol senki se mondja: „Nem”, hol mást se mond, ahol tehát csak én vagyok jelen. S amiről még egy rövid recenzióban sem szabad megfeledkezni, kevés napjaink gyermekirodalmi termésében az olyan, amely ennyire testközelbe hozná a természet világát. Az erdőt, a hegyeket, a madarakat, az állatokat, a növényeket. Gál Sándor legszebb képeit és hasonlatait a természetből meríti, a betonház lakója itt érzi magát igazán otthon, s bizonyára jobban ismeri a növények, állatok titkát, mint néhány mogorva szomszédját. S az olvasót is az erdei utakra, ösvényekre, az eget verő hegyekbe irányítja, ahol egy újabb mesevilág tárulhat elénk, ha nem akarunk mindenáron felnőttesdit játszani. A kis és nagy olvasók szomorúságára a varázsigék és az álomba ringató versikék kevésbé sikerültek. Ritmusuk meg-megdöccen, a szórend, a rímek néhol erőltetettek, suták, csiszolásra szorultak volna. Talán érezte, tudta ezt a szerző is, hiszen utal a versírás gyötrelmeire: „Csakhogy a vers nem jön önmagától, mint a nyári zápor. A vers néha elbúvik szántszándékkal valamely tövises bokor közé, s aki rálel, olykor csak karcolások, sebek árán juthat birtokába.” A fel-felbukkanó hibák ellenére kedves, hangulatos mese a Hétpettyes házikó története, melyet mindenki folytathat a maga vagy gyermeke gyönyörűségére, ha megszívleli Gál Sándor útravalóját: „Mese volt, vége volt, a tarisznyám tele volt... — ... vedd ki, ami benne volt — mondaná a végét Évike, ha Itt volna. De mivel most éppen Katalinka bogárkával játszik a Hétpettyes házikó udvarán, nem mondhatja. Én pedig nem is bánom. Persze, ha ti tőle magától akarjátok hallani, keressétek meg őt. Valamelyik mesebirodalomban bizonyára rátaláltok. Jó utat és sok szerencsét!” (Móra, 1983] Berecz Kálmán, Nagymegyer (Calovo]
