Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Bertók Imre: A tankönyvírás és -fordítás általános és nyelvi problémái

pelhetnek a nem terminológiai kifejezésekben mértéktartó a szó- és szerkezethasználatban. A monotóniát kiváltképpen a szakfordításnál kerülhetjük el, ha az ottani létigét Cje, sú) a található(k), létezik(nek), előfordul(nak), akad(nak) alkalmi szinonimákkal helyettesítjük:

c) a szakszókincs kifogástalan használata;

dj hangvételük tárgyszerűsége;

e) a szakszöveg ne tartalmazzon sok új fogalmat — ezt ugyan minisztériumi utasítás szabályozza — mondatszerkesztése világos legyen, a túl hosszú mondatok nem kívánatosak;

f) az idegen nyelvű terminus technicusokat értelmezéssel kíséri, közli elfogadott kiejtésüket, úgy ágyazza be a szövegbe, hogy félreértésre ne adjanak okot.

A tankönyvelmélet még adós a tankönyvek stíluskérdéseivel. Az eddigieket inkább impresszionista-szubjektív észrevételként tarthatnánk számon, hiányoznak a megfogalmazott konkrét normák. Abból kell kiindulnunk, ha konkrét normákat akarunk kialakítani, hogy a tankönyv önálló tudományos műfaj. A stíluselemzés szempontjából különösen fontos, hogy ezen a kategórián belül alkalmazott jellegű műfaj, mégpedig olyan, „amely a legkötöttebb és mégis a legtöbb követelményt támasztja.” Ebből az következik, hogy a funkcionális stilisztika szempontjai az irányadóak. A tanulónak szánt tankönyv szövegének legalább annyira érthetőnek és gördülékenynek kellene lennie, mint a jó ismeretterjesztő műveké.

Melyek a jó tankönyvstílussal szemben támasztott követelmények?

„Ez a stíluselem a szabatos, világos, pontos szerkesztést, a szakszerű megnevezést, az igényes kifejezésmódot és a mértéktartó választékosságot egyaránt megköveteli.” (Hernádi Sándor, Köznevelés 1963, 55. 1.)

Stílusideálja a logikai szempontból konkrét, közlő értelmi stílus, amely az egyszerű irodalmi kifejezésnél emelkedettebb és nem patetikus. Gyakorlatilag a konkrétabb jelentésű szavak használata a fontos, amely a szókincsben érvényesíthetné a választott stílusigényt. A dinamikus stílus, valamint a személytelenség leküzdése érdekében több cselekvést kifejező igét kell használni és a passzív statikus stílus feloldását a célnyelv szemszögéből biztosítani. Szükséges a zsúfolt mondatok feloldása, ami a mondatszerkesztést módosítja. Ezzel mind a szavak mondatbeli szerepét, mind a mondatszerkesztést úgy irányítjuk, hogy az elvontságot a minimálisra csökkentjük.

Végezetül ezt így summázhatjuk: A stíluselemzés problémáinak pedagógiai időszerűségéhez nem fér kétség, módszertanát a szépirodalmi stíluselemzés analógiájára kell kidolgozni, mivel a tankönyv önálló műfaj, stílusának elemzése a funkcionális stilisztika új alkalmazási területe lehet.

(Kronstein Gábor: Módszertani problémák és lehetőségek a tankönyvi stíluselemzésben. Magyartanítás 1969/2, 88. 1.)

NÉHÁNY FORDÍTÁSI PROBLÉMA

Tankönyveink túlnyomóan fordítások. Elsősorban az egész ország területén érvényes matematikai és a természettudományi, de a társadalomtudományi tantárgyak tankönyveinek egy része is.

A fordításhoz nem elég a nyelvtudás. Fordítói képességre és ismeretekre is szükség van, különösen az adott kultúrkör alapos ismeretére. „Neves francia professzor, a magyar nyelv jó ismerője lefordított egy Jókai-regényt, ahol a »Világos előtt« kifejezés nem a nekünk magától értetődő történelmi pillanatot jelentette a számára, hanem egy községet, így az előtt-et nem idő-, hanem helyhatározóként fordította: devant le village de Világos, ilyesmi minden fordítóval megeshet.” (Veresné Deák Éva: Magyarról idegen nyelvre. Kritika 1976/9, 14. 1.)

A szak- és a műfordításnál egyik legnagyobb nehézség a célnyelvből a bázisnyelvbe olyan szavak megragadása és transzformálása, amelyek a bázisnyelvben ismeretlenek. Ilyen esetben mit javasol a szakirodalom:

1. Szóról-szóra le kell fordítani a fogalmat (tükörfordítás).

2. Kell keresni valami hasonló fogalmat, tárgyat, növényt, amely az illető nyelvterületen található, esetleg besoroljuk az adott törzsbe, osztályba, rendbe, illetve fajba.